Olimpiai bajnokok, világhírű művészek, színészek, zenészek és írók. Emberek, akik életük egy pontján megtapasztalták a sikert, a tapsot, az ünneplést – de azt is, hogy ezek egyike sem ad választ minden kérdésre. Balczó András, Hirling Zsolt, Eperjes Károly, Miklósa Erika, Gubik Petra, Ákos, Dolhai Attila, Lackfi János és Pál István „Szalonna” egészen különböző életutat jártak be. Egyvalami azonban összeköti őket: Istenről akkor is beszélnek, amikor senki nem kötelezné őket rá.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van valami különös abban, amikor egy olimpiai bajnok Istenről beszél.
Hiszen ő már elérte azt, amiről emberek milliói legfeljebb álmodhatnak. Ott állt a dobogó tetején. Hallotta a magyar Himnuszt. Ismeri azt a pillanatot, amikor egy ország ünnepli.
És mégis azt mondja: nem ez a legfontosabb.
Ugyanez különös egy színész, egy világhírű operaénekes vagy egy telt házas koncerthez szokott zenész szájából. Ők pontosan tudják, milyen érzés, amikor kigyulladnak a fények, felmegy a függöny, és több ezer ember figyel rájuk.
Aztán egyszer csak lekapcsolják a reflektorokat.
És marad az ember.
Talán éppen ezért érdekes azoknak a története, akik a sikereik mellett a hitükről is nyilvánosan beszélnek. Nem azért, mert keresztényként mindig győznek. Nem azért, mert nekik kevesebb fájdalom, kudarc vagy kétely jut.
Hanem azért, mert arról vallanak: van valami, ami akkor is megmarad, amikor a taps elhallgat.
Balczó András: amikor az olimpiai arany sem a legnagyobb győzelem
Balczó András neve önmagában sporttörténelem.
A háromszoros olimpiai bajnok öttusázót minden idők egyik legnagyobb magyar sportolójaként tartják számon. Édesapja evangélikus lelkész volt, így a kereszténység gyermekkorától jelen volt körülötte. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a hit automatikusan az övé is lett.
Fiatal felnőttként eltávolodott az egyháztól, sőt Isten létezésében is kételkedett. Édesapja 1962-es halála azonban fordulópontot jelentett számára. Később a hit egyre erősebben hatotta át az életét és sportolói pályafutását is. A Magyar Olimpiai Bizottság portréja egyenesen úgy fogalmaz: Balczót „hit által vezérelve” kísérte végig az öt tusa és az élet.
Az ő történetében talán éppen az a legerősebb, hogy nem egy vesztes ember keresett valamibe kapaszkodót.
Hanem valaki, aki már nyert.
Olimpiát. Világbajnokságot. Elismerést.
És mégis ennél mélyebben kereste a választ arra, ki ő valójában.
Balczó későbbi évtizedeiben számos alkalommal tett személyes bizonyságot hitéről. Történetéből nem az következik, hogy Isten garantálja az olimpiai aranyérmet. Sokkal inkább az, hogy az aranyérem sem tudja betölteni azt a helyet az emberben, amelyet ő végül Istennél talált meg.
Hirling Zsolt: „Tartást adott nekem a hitem”
Hirling Zsolt világ- és Európa-bajnok evezős három olimpián szerepelt.
A sportoló nyíltan beszélt arról, hogy vallásos családban nőtt fel, egyházi iskolába járt, hite pedig végigkísérte a sportban, a magánéletében és később a munkájában is.
A hit szerepét egészen egyszerűen fogalmazta meg:
„Tartást adott nekem a hitem.”
Nem azt mondta, hogy mindig győzni segített.
Hanem azt, hogy segített kitartani. És ami talán még fontosabb: feldolgozni a kudarcokat.
Egy élsportolónál ez nem mellékes különbség. A közönség többnyire a dobogót látja. A sportoló viszont pontosan tudja, hány elveszített verseny, lemondás, sérülés és csalódás vezet odáig – vagy éppen oda sem.
Hirling arról beszélt, hogy a hit abban is segített neki felismerni: léteznek a sporteredménynél fontosabb értékek. Például a család.
Talán itt válik el egymástól igazán a hit és a babona.
A babona azt kérdezi: mit kell tennem, hogy nyerjek?
A hit inkább azt: ki vagyok akkor is, ha nem nyerek?
Eperjes Károly: a hit nem szerep
Kevés magyar művész beszélt olyan következetesen és olyan nyíltan keresztény meggyőződéséről az elmúlt évtizedekben, mint Eperjes Károly.
Nála a kereszténység nem egy interjú kedvéért elővett témává vált. Templomokban, keresztény találkozókon, előadásokon és nyilvános tanúságtételek során újra és újra beszél hitről, megtérésről, imádságról, az Eucharisztiáról és Istenhez fűződő kapcsolatáról. 2019-ben például Sopronhorpácson személyes tanúságtételt tartott, más alkalmakon pedig kifejezetten „hitről, életről, Istenről” beszélt.
Művészi pályáján is visszatérően jelen van a kereszténység. Rendezőként a Magyar Passióban a kommunista diktatúra szerzetesüldözését dolgozta fel, és maga is egy ferences szerzetest alakított.
Eperjes példája azért érdekes, mert nála nehéz különválasztani a művészt és a hívő embert.
Talán nem is akarja.
Gubik Petra: hivatás és hit ugyanabban az életben
Gubik Petra története egy másik nemzedék hangján szól.
A színművész és énekes nem úgy beszél a hitről, mint valamiről, ami kívülről került a pályája mellé. Sokkal inkább a hivatáskeresés részeként.
A jezsuita A Szív magazin hosszú interjúban beszélgetett vele arról, hogyan találta meg a saját hangját és útját, milyen szerepet játszik életében a család, a művészet és a hit.
Ez azért fontos, mert a kereszténységet időnként úgy képzeljük el, mintha a hit és az ambíció szükségképpen egymás ellenfelei lennének.
Mintha választani kellene.
Vagy tehetség, vagy alázat.
Vagy nagy álmok, vagy Isten.
Pedig a hivatás keresztény értelemben éppen arról is szólhat, hogy az ember felismeri, mit kapott – és mit kezdhet vele.
A tehetség ebben a gondolkodásban nem szégyellnivaló. Hanem felelősség.
Miklósa Erika: amikor a színpadon valami több történik
Miklósa Erika a világ legjelentősebb operaszínpadain énekelt.
Kossuth-díj, Liszt Ferenc-díj, Prima Primissima díj – a szakmai elismerések felsorolása is hosszú lenne. Ő maga azonban nyilvánosan beszélt olyan pillanatokról is, amelyeket sem díjjal, sem kritikával nem lehet pontosan leírni.
A Magyar Kurír Hitem című podcastsorozatában arról mesélt, hogy pályája során néhány alkalommal szinte megtapasztalhatónak érezte az isteni erő jelenlétét a színpadon.
Ez különösen érdekes vallomás egy olyan művésztől, aki pontosan ismeri a szakmai felkészültség jelentőségét.
Évek gyakorlása. Technika. Fegyelem. Kontroll.
És mégis maradhat egy pont, ahol az ember azt érzi: történik valami, ami nagyobb nála.
Dolhai Attila: amikor a színház után nem a taps a legerősebb élmény
Dolhai Attila pályáját aligha kell bemutatni annak, aki az elmúlt két évtized magyar zenés színházát követte.
Rómeó, musicalszerepek, koncertek, rajongók – mégis egy egészen más élményről beszélt különös erővel a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus után.
Az énekes-színész az esemény hírnökeként járta az országot, zenés imaesteken vett részt, és a kongresszus után arról beszélt: a Jézussal való találkozás élménye olyan közelséget és szeretetet jelentett számára, amilyet korábban még a színházi sikerek között sem tapasztalt.
Ez nem a színház megtagadása.
Nem azt mondja, hogy a művészet értéktelen.
Hanem valami sokkal érdekesebbet: hogy még a legnagyobb emberi siker mellett is létezhet egy másik dimenzió, amelyet nem a nézőszám mér.
Ákos: felnőttként érkezett meg a hithez
Kovács Ákos története azért is különösen érdekes, mert nem egy gyermekkortól változatlanul őrzött vallásosságról beszél.
Felnőtt megtérőként fogalmaz magáról.
2026 júliusában, egy műtét után első nyilvános szereplései egyikén a Ferences Ifjúsági Találkozó vendége volt Szegeden. Ott beszélt hitéről, megtéréséről, betegségéről és azokról az élményekről, amelyeket csodaként élt meg. Elmondása szerint harmincas éveiben kezdte megérteni azt a vallási világot, amelyet korábban inkább üres formának gondolt.
Ez talán különösen fontos azok számára, akik úgy érzik, a hit vagy gyerekkorban „megtörténik” velünk, vagy már késő.
Ákos története éppen az ellenkezőjéről szól.
Arról, hogy az ember életében egyszer csak mást jelenthetnek azok a mondatok, amelyeket korábban százszor hallott, és semmit nem mondtak neki.
És arról is, hogy a siker nem szünteti meg a végességgel való szembenézést.
A betegség erre különösen kegyetlenül képes emlékeztetni.
Lackfi János: Istenről úgy, hogy közben ember marad
Lackfi János talán azért tud különösen sok embert megszólítani hitről szóló írásaival, mert nem steril vallásos nyelvet használ.
Az ő Istennel kapcsolatos szövegeiben van humor, zavar, hétköznapiság, kérdés, öröm és időnként nagyon emberi gyengeség is.
Lackfi felnőttként talált vissza a hithez, és azóta verseiben, prózáiban, közösségi felületein, előadásaiban és könyveiben is rendszeresen ír Istenről. Saját megfogalmazása szerint tanúságtételének éppen ez a szokatlan, irodalmi forma lehet az egyik feladata.
Nála a keresztény ember nem steril példakép.
Nem valaki, aki mindig tökéletes.
Hanem olyan ember, aki botladozás közben is tudja, merre akar hazafelé menni.
Talán ezért tudnak a vallási szövegei olyanokhoz is eljutni, akik egy prédikáció címére önmagában nem kattintanának rá.
Pál István „Szalonna”: szülőföld, zene és hit
Pál István „Szalonna” történetében a hit elválaszthatatlan Kárpátaljától, a családtól és a magyar népzenétől.
Az Isten kezében című portréfilmben a népzenész nyíltan beszél szülőföldjéről és hitének erejéről. A filmben a zene nem egyszerűen szakmaként jelenik meg, hanem örökségként, közös nyelvként és kapaszkodóként.
Talán különösen erős ez egy olyan ember történetében, aki Kárpátaljáról indult.
Van ugyanis valami a népzenében, amit nehéz pusztán előadóművészetként értelmezni.
Valaki megtanulta egy másik embertől. Az is valakitől. A dallam ment tovább családokon, falvakon, országhatárokon, háborúkon és diktatúrákon keresztül.
És egyszer csak ott van egy koncertteremben.
A hagyomány ebből a nézőpontból nem múzeumi tárgy.
Hanem továbbadás.
Ahogyan a hit is.
Nem attól hívők, hogy mindig erősek
Talán ez a legfontosabb közös pont ezekben a történetekben.
Nem tökéletes emberekről beszélünk.
Nem is azért érdekesek, mert híresek, és így a kereszténység mintha egy újabb hírességet tudna felmutatni magának.
A hit nem lesz igazabb attól, hogy olimpiai bajnok vall róla.
És Isten sem lesz nagyobb attól, hogy valaki Kossuth-díjat kapott.
Éppen fordítva.
Ezeknek a történeteknek az a különös ereje, hogy olyan emberek mondják ki: a teljesítménynek van határa.
Lehet világbajnokságot nyerni, és másnap újra fel kell kelni.
Lehet vastapsot kapni, aztán egyedül maradni az öltözőben.
Lehet több ezer ember előtt énekelni, és közben ugyanúgy félni a betegségtől, az öregedéstől vagy attól, hogy jól szerettük-e azokat, akik ránk voltak bízva.
A keresztény hit nem ígéri, hogy aki hisz, nem veszít.
Balczó András sem azért lett hívő, mert minden versenyt megnyert. Hirling Zsoltnak éppen a vereségek feldolgozásában adott tartást. Ákos életében betegség hozta közelebb a végesség kérdését. Lackfi János hite sem hibátlan emberekről beszél.
A hit valami mást állít.
Hogy a vereségben sem maradsz értéktelen.
Hogy a sikerednél több vagy.
Hogy a taps nem azonos a szeretettel.
És hogy amikor egyszer minden reflektor kialszik, minden dobogóról le kell jönni, minden előadás véget ér, akkor is marad valaki, aki nem azt kérdezi tőled, hányan tapsoltak.
Hanem azt, hogy mit kezdtél azzal, amit kaptál.
