Érdemes volna egyszer végiggondolni, mikor jutottunk el odáig, hogy egy ember erejét már nem azon mérjük, mennyit képes elviselni, hanem azon, mennyi fájdalmat tud okozni másoknak. Mikor lett a becsületből naivitás, a jóindulatból sebezhetőség, a tisztességes hallgatásból pedig annak bizonyítéka, hogy valakinek nyilván nincs mit mondania.

Mert valami nagyon félrement.

Ma már szinte mindenki győzni akar, lehetőleg azonnal, látványosan és úgy, hogy a másiknak esélye se maradjon felállni. A vitában nem feltétlenül az igazságot keressük, hanem azt a mondatot, amellyel végleg elhallgattathatjuk a másikat. A munkahelyeken sokszor nem az a kérdés, ki végzi becsülettel a dolgát, hanem ki tudja ügyesebben elhitetni, hogy nélküle megállna az élet. Az emberi kapcsolatainkban pedig lassan természetessé válik, hogy aki nem szolgálja többé az érdekeinket, attól különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül megszabadulhatunk.

Mindeközben természetesen mindenki elvekről beszél.

Az elvek azonban különös dolgok, mert amíg nem kerülnek semmibe, addig meglehetősen könnyű ragaszkodni hozzájuk. A becsület valódi ára akkor derül ki, amikor valaki megtehetne valamit, amivel előnyhöz jutna, mégsem teszi meg, mert pontosan tudja, hogy azzal ártana egy másik embernek. Amikor volna lehetősége visszaélni a hatalmával, de nem él vissza vele. Amikor eltaposhatná azt, aki éppen kiszolgáltatott neki, mégis inkább kezet nyújt.

Csakhogy ehhez tartás kell, a tartást pedig nem lehet megvásárolni, kinevezéssel megszerezni vagy egy gondosan felépített nyilvános szereppel helyettesíteni.

Lehet valakinek rangja, vagyona, befolyása, lehet körülötte annyi ember, hogy egyetlen szavára egész termek állnak fel, de mindez semmit nem árul el arról, milyen ember akkor, amikor senki nem figyeli.

Sőt, talán éppen akkor derül ki róla a legtöbb.

Amikor a beosztottja hibázik. Amikor a gyereke csalódást okoz. Amikor a barátja bajba kerül. Amikor valaki, akit korábban nagyra becsült, egyszer csak már nem tud semmit adni neki.

Mert az ember valódi természetét ritkán a sikerei mutatják meg, sokkal inkább az, ahogyan azokkal bánik, akik fölött valamilyen hatalma van.

És ez az a pont, ahol a társadalom egészének is volna min elgondolkodnia.

Mert egy közösség nem kizárólag attól kezd szétesni, hogy gazdasági nehézségekkel küzd, politikai viták osztják meg, vagy az emberek már nem ugyanazt gondolják a világról. Ezeket egy egészséges társadalom képes elviselni. Attól viszont sokkal nehezebben tér magához, ha az emberek elveszítik a bizalmukat abban, hogy a tisztességes magatartásnak egyáltalán van értelme.

Ha a gyerek azt látja, hogy a becsületes ember rendszeresen hátrányba kerül, miközben a gátlástalan érvényesül. Ha a fiatal azt tapasztalja, hogy a teljesítménynél többet ér a megfelelő kapcsolat. Ha a felnőtt ember már nem azért hallgat, mert nincs véleménye, hanem azért, mert pontosan tudja, mennyibe kerülhet, ha kimondja.

Ebből ugyanis nem erős társadalom születik, hanem olyan, amelyben mindenki folyamatosan méregeti, kinek mekkora hatalma van fölötte, és hogyan kerülhetné el, hogy egyszer ő legyen a következő áldozat.

A félelemből azonban nem lesz közösség, legfeljebb engedelmesség, a kettő között pedig akkora különbség van, amekkorát csak az nem vesz észre, aki még soha nem próbált embereket valóban összetartani.

Keresztény emberként különösen nehéz volna nem észrevenni, milyen messzire kerültünk attól az egyszerű mércétől, amely szerint nemcsak azért tartozunk felelősséggel, amit megtettünk, hanem azért is, amit elmulasztottunk megtenni, pedig megtehettünk volna.

Amikor hallgattunk, mert kényelmesebb volt. Amikor félrenéztünk, mert nem a mi ügyünk volt. Amikor hagytuk, hogy valakit igazságtalanul bántsanak, mert a kiállásnak túl nagy ára lett volna.

A kereszténység soha nem tanította azt, hogy a jó embernek gyengének kell lennie. Krisztus nem arra szólított fel bennünket, hogy mondjunk le az igazságról, hanem arra, hogy az igazság ne váljon a kegyetlenség igazolásává.

Hogy legyen erőnk szembeszállni a rosszal anélkül, hogy közben magunk is olyanná válnánk, mint amit elutasítunk.

Ez pedig a világ egyik legnehezebb feladata.

Mert ütni könnyebb, mint megállni a felemelt kezet. Megalázni könnyebb, mint megőrizni a másik ember méltóságát. Bosszút állni sokszor könnyebb, mint igazságot szolgáltatni, hiszen a bosszúhoz elegendő a harag, az igazsághoz viszont lelkiismeret is kell.

És talán éppen ezért volna ideje újra beszélnünk a tartásról.

Arról az emberi minőségről, amely nem változik attól függően, hogy éppen ki ül a vezetői székben, ki osztja a pénzt, ki rendelkezik a kinevezésekről, vagy kinek a kezében van a mikrofon.

Arról a belső mércéről, amely akkor is érvényes, amikor senki nem kéri számon.

Mert a tisztesség nem valamiféle ünnepi viselet, amelyet megfelelő alkalmakkor magunkra öltünk, hogy aztán a hétköznapokban gondosan visszaakasszuk a szekrénybe. Nem lehet kizárólag azokkal szemben gyakorolni, akiket szeretünk, és nem lehet addig érvényesnek tekinteni, amíg nem kerül ellentétbe a saját érdekeinkkel.

Aki csak addig becsületes, amíg abból előnye származik, az valójában nem a becsületéhez ragaszkodik, hanem az előnyeihez.

Lehet, hogy ez a hozzáállás ma nem kifizetődő. Lehet, hogy aki nem könyököl, olykor lemarad, aki nem hízeleg, nehezebben jut előre, és aki nem hajlandó másokat eltaposni, annak hosszabb út jut.

De azért valamit mégis érdemes volna észben tartani.

Az ember életének végén aligha az lesz a legfontosabb kérdés, hány vitát nyert meg, hány embert hallgattatott el, vagy hány alkalommal sikerült bizonyítania, hogy nála van a hatalom.

Sokkal inkább az, maradt-e mellette valaki, aki nem félelemből, érdekből vagy megszokásból van ott, hanem azért, mert szereti és becsüli.

Mert a hatalom elmúlik, a pozíciókat egyszer mások töltik be, a hangos győzelmekről pedig meglepően hamar megfeledkezik a világ.

Az viszont, hogy milyen ember voltál, amikor megtehetted volna, hogy rossz ember legyél, sokkal tovább megmarad.

És végső soron talán ez az egyetlen győzelem, amelyért valóban érdemes küzdeni.