A harmadik század kereszténye számára a hit nem világnézeti kérdés volt, amelyről kényelmesen lehetett vitatkozni. Egy rossz döntés, egy feljelentés vagy egyszerűen az, hogy valaki nem volt hajlandó áldozatot bemutatni a pogány isteneknek, börtönt, száműzetést, vagyonelkobzást, sőt halált is jelenthetett.

A Decius császár idején fellángoló üldözés pedig különösen kegyetlen választás elé állította a keresztényeket. Voltak, akik kitartottak, és voltak, akik a kínzásoktól, a családjuk elvesztésétől vagy a haláltól való félelmükben megtagadták hitüket.

Amikor az üldözés enyhült, megjelent egy addig alig ismert kérdés: mi legyen azokkal, akik elbuktak, de vissza akarnak térni?

Bezárni az ajtót – vagy utat hagyni visszafelé?

Kornélt 251-ben választották Róma püspökévé. Már pápaságának kezdetén súlyos konfliktussal kellett szembenéznie, mert Novatianus és követői azt vallották, hogy azoknak, akik az üldözés idején megtagadták hitüket, nincs többé helyük az Egyház teljes közösségében.

Kornél másként gondolkodott.

Nem állította, hogy a hittagadás jelentéktelen tett lenne, és nem akarta eltörölni a bűnbánat szükségességét sem. Azt azonban nem fogadta el, hogy az ember egyetlen bukásával végleg elveszítheti a visszatérés lehetőségét. A valódi bűnbánat után szerinte meg kellett nyitni az utat azok előtt, akik ismét Krisztushoz akartak tartozni.

Ebben talált társra Karthágó püspökében, Szent Cipriánban.

Ciprián maga is egy üldözött keresztény közösséget vezetett. Pontosan tudta, mit jelent a félelem, és azt is, milyen könnyű utólag ítélkezni azok fölött, akiknek élet és halál között kellett választaniuk. Határozott ember volt, aki nem relativizálta a hitet, mégis megértette: az Egyház nemcsak a szentek otthona, hanem a megtérő bűnösöké is.

Nem gyengeségből választották az irgalmat

Éppen ez teszi különösen erőssé Kornél és Ciprián történetét.

Könnyű összekeverni az irgalmat a gyengeséggel, pedig a kettőnek sokszor semmi köze egymáshoz. Ők sem azt mondták, hogy mindegy, mit tett valaki. Azt mondták, hogy a bűnbánatnak van értelme, mert Isten kegyelme nagyobb az ember bukásánál.

Ez a döntés akkor komoly egyházszakadáshoz vezetett. Kornéllal szemben Novatianus ellenpápaként lépett fel, a keresztény közösségek pedig megosztottá váltak abban a kérdésben, meddig terjedhet az irgalom.

Kornél végül maga is üldözött lett. Száműzték, és 253-ban halt meg. Ciprián néhány évvel később, Valerianus császár üldözése alatt került a hatóságok elé. Nem volt hajlandó megtagadni Krisztust és áldozni a pogány isteneknek, ezért 258-ban halálra ítélték és lefejezték.

Mindketten vértanúként fejezték be életüket.

Van visszaút

Talán éppen ezért különös erejű szeptember 16. üzenete.

Mert azok a férfiak, akik végül a saját életüket adták a hitükért, korábban azért küzdöttek, hogy ne vessék ki azokat, akik egy hasonló helyzetben egyszer már nem tudtak ilyen bátrak lenni.

Nem engedtek a hitből, de nem mondtak le az emberről sem.

A kereszténység egyik legnehezebb igazsága ez: lehet nevén nevezni a bűnt úgy, hogy közben nem temetjük el a bűnöst. Lehet ragaszkodni az igazsághoz úgy, hogy közben nyitva marad az ajtó annak, aki vissza akar jönni. És lehet úgy megbocsátani, hogy attól még nem állítjuk: ami történt, az rendben volt.

Szent Kornél és Szent Ciprián életében az irgalom és az igazság nem egymás ellenfelei voltak.

Talán nekünk sem kellene azzá tennünk őket.

Szent Kornél pápa és Szent Ciprián püspök, vértanúk, könyörögjetek értünk!