Nem kell nagy, világrengető dolgokra gondolni, elég, ha csak a leghétköznapibb szituációkat figyeljük meg a saját életünkben. Ha a mesterember gyanúsan korrekt árat mond a javításra, ha a hivatalban az ügyintéző emberi hangon és mosolyogva szól hozzánk, vagy ha egy idegen a buszmegállóban egyszerűen csak segíteni akar a nehéz csomagnál, az agyunk azonnal vészjelzést ad: biztosan át akar verni, tuti, le akar húzni, vagy "szimplán" csak lejáratni.

Megszoktuk – sőt, szinte beletörődtünk –, hogy a világban mindennek ára van, hogy folyamatosan résen kell lenni, mert ha egyetlen pillanatra is elengedjük a gyanakvásunkat és a cinizmusunkat, azonnal kihasználnak bennünket.

Ez a kollektív, görcsös túlélési stratégia azonban lassan, észrevétlenül emészti fel a társadalmi létünk alapjait.

Ez a mélyen gyökerező bizalmi válság nem a semmiből jött, és nem is tegnap kezdődött. Évtizedek rendszerszintű csalódásai, a be nem tartott ígéretek, a kiskapuk mindent átható kultúrája és az a torz fogyasztói szemlélet, amely szerint „mindenki pontosan annyit ér, amennyije van”, idomította ilyenné a magyar közérzetet. A mindennapi egzisztenciális szorongás és a gazdasági nehézségek sajnos nem a szolidaritást és az összefogást hozták el, hanem a totális elszigetelődést. Mindenki bezárkózik a maga kis virtuális és valóságos váraiba, körbebástyázza a maga igazát és megélhetését, a falakon kívül lévőkre pedig nem felebarátként, hanem potenciális veszélyforrásként tekint.

A bizalomvesztés mint nemzeti diagnózis

Elüzletiesedtek a legszemélyesebb emberi kapcsolataink is: már szinte mindent a kölcsönösség, a haszon és a matek rideg mérlegén mérünk. Ha valami nem hoz azonnali profitot vagy előnyt, abba már bele sem kezdünk.

Persze, nem vagyunk egyformák. Vannak, akik még mindig könnyebben adnak bizalmat, és vannak helyzetek, amikor a gyanakvás nem paranoia, hanem tanult önvédelem. Átverések, kamuprojektek, „segítők”, akik valójában csak maguknak segítenek – ezek is formáltak minket. Mégis: amikor a gyanakvás már nem kivétel, hanem alapállás, akkor valami nagyon elromlott.

Egyre többször, egyre több helyen látom, érzékelem ezt a pusztító folyamatot. Látom, hogyan marják egymást az emberek a kommentszekciókban, miként válik a gyanakvásból azonnal agresszió, és hogyan épülnek fel azok a láthatatlan, de áttörhetetlen falak ember és ember, szomszéd és szomszéd között. Ahol pedig nincs bizalom, ott nincs igazi közösség sem – ott csak egymás mellett élő, magányos és rettegő harcosok tömege marad.

A totális bizalmatlanság legveszélyesebb tulajdonsága ugyanis az, hogy önbeteljesítő jóslattá válik. Ha én gyanakvással és tüskékkel fordulok a másik felé, ő garantáltan védelmi állásba helyezkedik és fallal fog reagálni. Ezzel pedig bezárul az ördögi kör, amelyből lassan nincs kiút.

De valóban ebben a rideg, gyanakvó és elidegenedett világban akarunk élni? Valóban azt akarjuk megtanítani a gyermekeinknek, hogy mindenkiben az ellenséget és a csalót lássák?

Nem hiszem, hogy a bizalom naivitás lenne. Nem is a balekság jele. Inkább döntés és bátorság kérdése. Ha nem merünk újra kockáztatni, ha nem merjük feltételezni a jóindulatot és a tisztességet a másik emberben – legalább addig, amíg az ellenkezőjét be nem bizonyítja –, akkor végleg és visszafordíthatatlanul bezárjuk magunkat a gyanakvás börtönébe.

Magyarország jövőjét nem a bennünket elválasztó, mesterségesen szított félelmek, hanem a köztünk lévő, nehezen visszaépített bizalom fogja meghatározni. Kezdjük el újraépíteni kapcsolatainkat a leghétköznapibb pillanatokban is, egy tiszta mosollyal vagy egy előre megelőlegezett jó szóval. Nem azért, mert mindenki megbízható. Hanem azért, mert ha a bizalmat végleg elveszítjük, a félelem lesz domináns az életünkben.