
BÚCSÚ
„Egy szerszám vagyok Isten kezében” – elhunyt dr. Széll Kálmán orvosprofesszor
Dr. Széll Kálmán orvosprofesszor, Szombathely díszpolgára, a magyar aneszteziológia és intenzív terápia egyik meghatározó alakja. Fotó: Facebook / Markusovszky Egyetemi Oktatókórház — Fotó: Facebook / Markusovszky Egyetemi Oktatókórház
„Egy szerszám vagyok Isten kezében” – elhunyt dr. Széll Kálmán orvosprofesszor
Orvosgenerációkat tanított, a magyar aneszteziológia fejlődésének egyik meghatározó alakja volt, miközben hivatását mindvégig mély istenhittel végezte. Dr. Széll Kálmán szakmai tudásával, emberségével és közéleti szerepvállalásával is nyomot hagyott Szombathely történetében. Egy róla készült portréfilmben úgy fogalmazott: Isten kezében lévő „szerszámként” tekintett magára.
Százéves korában hunyt el dr. Széll Kálmán
Százéves korában elhunyt dr. Széll Kálmán orvosprofesszor, Szombathely díszpolgára és a város közéletének egyik meghatározó személyisége. 1926. május 29-én született Herényben, amely ma Szombathely része. Századik születésnapját idén májusban ünnepelte, amikor a város jelenlegi és korábbi vezetői is köszöntötték – számolt be róla a Nyugat.hu a Savaria Forum híre alapján.
Élete azonban jóval több volt egy rendkívül hosszú orvosi pályánál. Megélte a második világháborút, a kommunista diktatúra évtizedeit, az 1956-os forradalmat és a rendszerváltozást, miközben szinte egész szakmai életét a gyógyításnak szentelte.
A magyar aneszteziológia egyik úttörője volt
A Nyugat.hu által közölt életrajzi összefoglaló szerint Széll Kálmán 1946-ban kezdte meg orvosi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán. Családja vagyonának államosítása után nehéz körülmények között folytatta tanulmányait, végül 1952-ben kitűnő minősítésű diplomát szerzett.
Még ugyanabban az évben a szombathelyi Markusovszky Kórházban kezdett dolgozni. Sebészetből, traumatológiából, majd aneszteziológiából és intenzív terápiából is szakvizsgát tett.
Pályája összefonódott az akkor még fiatal szakterületnek számító magyar aneszteziológia fejlődésével. A Markusovszky Kórházban vidéken másodikként alapított önálló aneszteziológiai osztályt, 1970-ben pedig országosan elsőként szervezett aneszteziológiai ügyeletet.
Munkatársaival számos, a kórházban addig nem alkalmazott beavatkozást és eljárást honosított meg. Többek között az intratracheális gépi narkózis, az epidurális érzéstelenítés, a mesterséges gépi lélegeztetés, a dialízis és később a pacemaker-beültetés bevezetésében is szerepet vállalt.
1992-ben saját kérésére vonult nyugdíjba, tudományos és közéleti munkája azonban ezzel nem ért véget.
„Egy szerszám vagyok Isten kezében”
Széll Kálmán számára az orvoslás nem pusztán szakma volt. Hivatását mély keresztény hite határozta meg.
A 90. születésnapjára, 2016-ban készült „Egy barázdát én is hagytam” – Dr. Széll Kálmán portréja című filmben arról beszélt, hogyan kapcsolódott össze számára a gyógyítás és az Istenbe vetett hit.
„Tulajdonképpen egy szerszám vagyok Isten kezében.”
Úgy vallotta: Isten az orvosokon keresztül is gyógyít, ő pedig egész pályája során ennek tudatában igyekezett végezni a hivatását.
Ez a gondolat nem csupán egy visszaemlékezésben megfogalmazott mondat volt. Közéleti szerepvállalásában is fontos helyet foglalt el a keresztény hit.
1988-tól közel két évtizeden át a szombathelyi székesegyházi főplébánia egyházközségének világi elnöke volt, később örökös tiszteletbeli elnökké választották. Alapító világi elnökként vett részt a Keresztény Egészségügyiek Dr. Batthyány László Társaságának munkájában is.
Orvosgenerációkat tanított
A gyógyítás mellett az oktatás és a tudományos munka is végigkísérte életét. A Szombathelyi Televízió megemlékezése szerint nyugdíjba vonulása után még 28 éven át tanított a Pécsi Orvostudományi Egyetem főiskolai karának szombathelyi tagozatán. Pályafutása során 351 nyomtatott munkája jelent meg, és 547 előadást tartott.
Szépirodalmi munkássága ugyancsak jelentős volt. Hatodik, egyben utolsó kötete, az Alkonyi gondolatok 2025-ben jelent meg. Ebben többek között a lélekről, a hivatásról, az időskorról, a múltról, a jövőről és a sorsról fogalmazta meg gondolatait. Élete utolsó hónapjaiban memoárján dolgozott.
Az ember maradjon a gyógyítás középpontjában
Élete végéig foglalkoztatta az orvoslás jövője. Különösen aggasztotta az egészségügy általa érzékelt elszemélytelenedése és az orvos-beteg kapcsolat fellazulása.
Talán éppen ezért maradt fontos számára az a szemlélet, amely egész pályáját meghatározta: a betegben nem esetet vagy diagnózist, hanem embert kell látni.
Egykori munkatársai a róla készült portréfilmben „A FŐNÖK”-ként, csupa nagybetűvel emlékeztek rá. Szakmai szigorúsága mellett humorát, emberségét, hazaszeretetét és istenhitét is kiemelték.
A film címében szereplő mondat pedig száz év távlatából különös súlyt kap: „Egy barázdát én is hagytam.”




