Reggel felébredünk, és valami már megint történik: háború, üzemanyag, Brüsszel, Moszkva, korrupció, titkosszolgálat, tüntetés, újabb hangfelvétel, újabb leleplezés, újabb rendkívüli bejelentés, újabb ember, akiről estére kiderül, hogy vagy hazaáruló, vagy nemzeti hős, attól függően, melyik oldalról nézzük.

Mire lefekszünk, sokszor már azt sem tudjuk pontosan, mi volt az a hír, amely miatt reggel még felháborodtunk, mert közben jött három másik, legalább olyan súlyosnak, történelminek vagy sorsdöntőnek beállított ügy, és talán éppen ez az egyik legnagyobb baj.

Egy társadalom ugyanis nem attól lesz tájékozott, hogy percenként új veszélyt mutatnak neki, hanem attól, hogy képes különbséget tenni fontos és jelentéktelen, valóság és propaganda, tényleges fenyegetés és politikai díszlet között, ehhez viszont idő, csend, arányérzék és valamiféle közös valóság kellene.

Pont az, ami a politikából egyre jobban eltűnik.

Ma már szinte minden létkérdés, minden történelmi, minden példátlan, minden „soha nem látott”, és ha egy politikus megszólal, rögtön Magyarország jövője forog kockán, ha pedig valaki nem ért vele egyet, akkor a nemzet, a demokrácia, Európa, a béke vagy éppen mindez egyszerre kerül veszélybe.

Attól függően, ki beszél.

Pedig a valódi veszélyeknek éppen az tesz rosszat, ha mindent veszélynek nevezünk, mert ha minden nap farkast kiáltunk, előbb-utóbb akkor sem fordul oda senki, amikor valóban megjelenik a farkas.

Nemzetbiztonságról, honvédelemről, energiaellátásról vagy háborúról ezért különösen felelőtlen dolog politikai kellékként beszélni, hiszen ezek nem kampányszavak és nem Facebook-posztokhoz gyártott díszletek, hanem olyan ügyek, amelyek mögött emberek biztonsága, munkája, otthona és adott esetben az élete áll.

Nem attól lesz valaki hazafi, hogy hangosabban félti a hazát, és nem attól lesz demokrata, hogy minden politikai vitából a demokrácia utolsó csatáját csinálja.

A felelősség sokkal inkább ott kezdődik, amikor valaki akkor is képes kimondani, hogy nincs baj, amikor politikailag sokkal kifizetődőbb lenne azt mondani, hogy baj van, és akkor is képes figyelmeztetni, amikor a saját oldalának kellemetlen.

Ez az a mérték, amelyből egyre kevesebb maradt.

Pedig nem volna bonyolult: egy mondat előtt fel kellene tenni a kérdést, hogy igaz-e, pontosan igaz-e, biztosan ezt tudjuk-e, és ha nem tudjuk, van-e jogunk úgy beszélni róla, mintha tudnánk.

A politika persze mindig szeretett túlzó mondatokkal dolgozni, csakhogy ma már ehhez megkapta a tökéletes eszközt is, mert a közösségi média világában a félelem gyorsabb a magyarázatnál, a botrány gyorsabb a cáfolatnál, egy ordító mondat percek alatt végigér az országon, miközben annak tisztázásához, hogy valójában mi történt, órákra vagy napokra lenne szükség.

Addigra viszont már jön a következő ügy.

Így lesz az állampolgárból lassan nem résztvevője, hanem elszenvedője a közéletnek: nem gondolkodik, hanem reagál, nem mérlegel, hanem felháborodik, nem kérdez, hanem oldalt választ, majd egy idő után már olyan emberekkel sem tud normálisan beszélni, akikkel ugyanabban az utcában lakik, ugyanabba az iskolába jár a gyereke, ugyanannál a kútnál tankol, és ugyanúgy számolja a hónap végén, mennyi maradt a számlán.

Ez az a pont, ahol a politika már nem egyszerűen megosztja az országot, hanem elfoglalja az emberek életét.

Pedig a társadalom problémái jóval földhözragadtabbak annál, mint amit a politikai kommunikáció napi szinten elhitet velünk: az ember azt szeretné tudni, lesz-e munkája, ki tudja-e fizetni az üzemanyagot, rendben működik-e a kórház, tanítja-e valaki a gyerekét, biztonságban van-e az ország, és ha évtizedeken át befizeti az adóját, akkor kap-e érte működő államot.

Nem politikai vallásháborút kér, hanem működést.

A mindenkori hatalom egyik legnagyobb csábítása, hogy minden problémát politikai kommunikációvá alakítson, az ellenzéké pedig az, hogy minden hibából rendszerbukást hirdessen, csakhogy egyik sem szolgálja az országot, mert Magyarország nem politikusokból, szóvivőkből és kampánytanácsadókból áll.

Hanem azokból az emberekből, akik reggel munkába mennek, gyereket nevelnek, idős szülőt gondoznak, vállalkozást tartanak életben, beteget ápolnak, tanítanak, földet művelnek, egyenruhát húznak, vonatra várnak, adót fizetnek, és közben próbálnak normális életet élni ebben az egyre hangosabb közéletben.

Talán rájuk kellene egyszer figyelni, nem úgy, mint választókra, célcsoportokra vagy mozgósítható tömegre, hanem emberekként.

Mert egy társadalom idegrendszere sem végtelen, és lehet ugyan hónapokon, éveken át feszíteni, riadóztatni, minden reggelt úgy kezdeni, mintha aznap dőlne el a történelem, de egy idő után nem a félelem lesz nagyobb, hanem a közöny.

És annál kevés veszélyesebb dolog történhet egy demokráciával.

Amikor az ember már nem hiszi el, hogy bárminek jelentősége van, a valódi botrányra is csak legyint, a valódi veszélyre is azt mondja, hogy biztos megint politika, és végül akkor sem figyel, amikor tényleg kellene.

Ezért lenne ideje visszavenni a hangerőből, nem azért, mert nincs veszély, hanem éppen azért, mert van, és amikor valóban baj lesz, szükségünk lesz egy olyan társadalomra, amely még képes különbséget tenni zaj és riasztás között.

Mert ha minden nap riadó van, előbb-utóbb senki nem fut az óvóhelyre.

Ez már jóval közelebb van ahhoz a hanghoz, amit keresel: sűrűbb, kevésbé szaggatott, és nem magyarázza túl ugyanazt a gondolatot.