Előbb eltűnik az ember. Marad a címke, a csoport, az „ők”. És ha valakit sikerült kívül helyeznünk azon a körön, amelynek még jár együttérzés, igazságosság és irgalom, egyszer csak olyasmit is megengedhetőnek érzünk vele szemben, amit egy emberrel soha nem tennénk meg.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van egy történelmi esemény, amely régóta foglalkoztat.
Nem azért, mert különösebben szeretném négyszáz év távlatából eldönteni, kinek volt igaza. Sokkal inkább azért, mert képtelen vagyok szabadulni egy kérdéstől: hogyan jut el egy ember odáig, hogy egy másik ember életének elvétele már ne ugyanazt jelentse számára, mint korábban?
1599-ben Báthory András erdélyi fejedelem elveszítette a sellenberki csatát Mihály vajdával szemben. Menekülni kényszerült. Moldva felé tartott, de Csíkszentdomokos határában utolérték, és egy székely katona megölte. A történet mögött persze ott volt minden, ami egy történelmi tragédia mögött lenni szokott: hatalmi harc, háború, régi sérelmek, megtorlások, bosszúvágy. Mihály vajda éppen a Báthoryakkal szemben felgyülemlett székely elégedetlenséget használta fel arra, hogy maga mellé állítsa a székelység jelentős részét. Báthory András 1599. november 3-án halt meg Csíkszentdomokosnál.
Mindez magyaráz valamit.
De számomra nem magyaráz meg mindent.
Mert engem nemcsak az érdekel, miért haragudtak rá.
Hanem az a pillanat, amikor a másik ember már nem egyszerűen egy másik ember.
Amikor már nem azt látjuk, hogy ott áll előttünk valaki, aki fél, menekül, élni akar, akinek neve, története, családja, hite, emlékei vannak.
Hanem azt látjuk:
ő közülük való.
És azt hiszem, valahol itt kezdődik minden.
Előbb elveszik a nevét
Az ember nehezebben kegyetlen egy másik emberrel, ha valóban emberként látja.
Ha ismeri a nevét.
Ha látja az arcát.
Ha tudja, kit vár otthon.
Ha ismeri a történetét.
Ezért a kegyetlenséghez gyakran szükség van egy köztes műveletre.
El kell tüntetni a személyt.
Maradjon helyette a csoport.
Az ellenség. Az áruló. Az eretnek. A betolakodó. A gazdag. A szegény. Az idegen. A másik nép. A másik osztály. A másik tábor.
A szó koronként változik.
A mechanizmus kevésbé.
A pszichológia ezt többek között dehumanizációnak nevezi. Nem feltétlenül azt jelenti, hogy szó szerint állatnak vagy tárgynak nevezünk valakit. Finomabban is működhet: egyre kevésbé érzékeljük benne az egyedi embert, és egyre inkább valamely gyűlölt vagy megvetett kategória képviselőjét látjuk benne.
A dehumanizáció kutatásai szerint ez a folyamat elősegítheti és igazolhatóbbá teheti a másik csoporttal szembeni károkozást.
És ehhez nem kell szörnyeteggé válni.
Éppen ez benne a legijesztőbb.
A legtöbb ember szeretné magát jó embernek tartani
Albert Bandura pszichológus erre használta a morális kikapcsolás fogalmát.
Az emberben ugyanis működnek erkölcsi gátak. Nem szeretünk úgy gondolni magunkra, mint kegyetlen, igazságtalan emberekre. Ha olyasmit teszünk, ami szembemegy a saját erkölcsi mércénkkel, abból belső konfliktus keletkezik.
Ezt valahogyan fel kell oldanunk.
Nem feltétlenül úgy, hogy megváltoztatjuk a cselekedetünket.
Néha inkább a történetet változtatjuk meg, amelyet saját magunknak mesélünk róla.
Nem bántottam – megérdemelte.
Nem kegyetlenség történt – igazságszolgáltatás.
Nem én vagyok felelős – mindenki ezt tette.
Nem ártatlan – maga tehet róla.
És végül:
nem is olyan, mint mi.
Bandura elméletében a felelősség áthárítása, az áldozat hibáztatása, a károkozás átnevezése és a dehumanizáció mind lehetővé teheti, hogy valaki ártson másoknak anélkül, hogy közben fel kellene adnia saját magáról kialakított erkölcsös képét.
Talán ezért tud a gyűlölet meglepően gyakran együtt élni a tiszta lelkiismerettel.
Az ember ugyanis nem feltétlenül azt mondja magának, hogy:
rosszat teszek.
Sokkal inkább azt:
jót teszek egy rossz emberrel szemben.
Vagy még veszélyesebben:
az ilyenekkel ezt kell tenni.
És egyszer csak megszűnik ugyanaz az erkölcs vonatkozni mindenkire
Susan Opotow szociálpszichológus ezt morális kizárásnak nevezte.
Ennek lényege egyszerű és rettenetes.
Van egy képzeletbeli körünk arról, kik azok, akikre szerintünk vonatkozik az igazságosság. Kik azok, akiknek a szenvedése számít. Kik azok, akikkel szemben kötelességünk tisztességesnek lenni.
A morális kizárás akkor történik meg, amikor valakit vagy egy egész csoportot ezen a körön kívülre helyezünk.
És onnantól olyasmi is elfogadhatóbbnak látszhat velük szemben, amit a körön belül lévőkkel szemben felháborítónak tartanánk. Opotow meghatározásában a morálisan kizárt embereket könnyebben tekintjük érdemtelennek vagy feláldozhatónak, így a velük szembeni károkozás is igazolhatóbbá válhat.
Ez a pont szerintem mindennél fontosabb.
Mert itt már nem az a kérdés, hogy szeretjük-e egymást.
Nem kell mindenkit szeretni.
Nem kell mindenkivel egyetérteni.
Nem kell felmenteni senkit a tettei következményei alól.
A kérdés ennél sokkal alapvetőbb:
ugyanazt az erkölcsi mércét alkalmazzuk-e rá is, mint arra, akit szeretünk?
Ezért nem ártatlan a nyelv
A gyűjtőfogalmakkal önmagukban természetesen nincs semmi baj. A világot kategóriák segítségével értjük meg. Beszélünk népekről, vallásokról, társadalmi rétegekről, politikai és kulturális közösségekről.
A baj akkor kezdődik, amikor a kategória helyettesíti az embert.
Amikor már nem azt mondjuk:
ő ezt tette.
Hanem azt:
ezek ilyenek.
Ez a két mondat nem ugyanaz.
Az elsőben van egy ember és van egy cselekedet. Meg lehet vizsgálni, bizonyítani, megítélni, számon kérni.
A másodikban már nincs szükség bizonyításra.
Elég a tagság.
Ha ő közéjük tartozik, akkor tudjuk, milyen.
Ha tudjuk, milyen, akkor tudjuk, mit akar.
Ha tudjuk, mit akar, akkor azt is tudni véljük, mit érdemel.
És mire idáig eljutunk, szinte észrevétlenül megszületett a kollektív bűnösség gondolata.
Már nem személyek felelnek azért, amit tettek.
Csoportok lesznek bűnösök azért, amik.
Ez erkölcsileg egészen más világ.
Talán ezért kellene különösen figyelnünk arra a szóra, hogy „ők”
Nem akarom Báthory András gyilkosait négyszáz évvel később pszichológiai fogalmakkal diagnosztizálni. Nem tudhatjuk pontosan, mi történt bennük azon a napon.
De a kérdés, amelyet a történet felvet, nem maradt a XVI. században.
Nagyon is emberi kérdés.
Hány lépés választ el bennünket attól, hogy valakit már ne önmagaként lássunk?
Mikor válik a neve címkévé?
Mikor lesz az emberből csoport?
És mikor kezdjük azt gondolni, hogy azzal a csoporttal szemben valami olyasmi is megengedhető, amit egy konkrét emberrel szemben soha nem engednénk meg magunknak?
A történelem talán nem arra tanít, hogy megjegyezzük, melyik oldalon álltak a jók, és melyiken a rosszak.
Ennél sokkal kellemetlenebbet tanít.
Azt, hogy az ember képes igazolni saját kegyetlenségét.
És többnyire nem úgy teszi, hogy egyik reggel felébred, és eldönti: mától gonosz leszek.
Előbb talál egy nevet a másikra.
Aztán egy jelzőt.
Aztán egy csoportot.
Aztán egy okot, amiért arra a csoportra már nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak.
Ezért amikor legközelebb azt halljuk – vagy éppen mi mondjuk –, hogy „ezek mind ilyenek”, talán érdemes egy pillanatra megállni.
Nem miattuk.
Magunk miatt.
Mert a kegyetlenség nem mindig az első ütéssel kezdődik.
Néha jóval korábban.
Egy jelzővel. Egy gyűjtőfogalommal. Egy „ők”-kel.
