Francia tinédzserek egy templomban táncoltak olyan dalra, amely terroristák nevét idézi, miközben az oltár környezetét is meggyalázták. De ami igazán nyugtalanító, nem pusztán maga a jelenet, hanem az, amit elárul egy nemzedékről, amelynek egyre kevésbé világos, mi az, amihez nem nyúlunk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van egy pont, ahol már nem lehet mindent kamaszos hülyeségnek nevezni.
Nem lehet legyinteni arra, amikor fiatalok bemennek egy templomba, felállnak a padokra, az oltár körül táncolnak, feldöntenek egy ambót, vizet öntenek ki az oltár elé helyezett virágokból, közben pedig olyan zene szól, amely Mohamed Merah és Salah Abdeslam nevét, a Bataclant és a terror világát idézi.
Ez történt a franciaországi Vendée megyében, a soullans-i Saint-Hilaire-templomban. A luçoni egyházmegye kedden hivatalosan is megerősítette a templom meggyalázását, közölve, hogy több fiatal olyan zenét játszott az épületben, amely a terrorizmus dicsőítésének minősül. A templomot bezárták, a liturgikus eseményeket felfüggesztették, és engesztelő szentmisét tartanak majd benne.
Néhány órával korábban még arról írtunk, hogy francia tinédzserek ezrei vonulnak utcára, iskolákat zárnak le, és egy tizenöt éves lány azt mondja: fél a jövőjétől.
Most pedig ezt látjuk.
És talán éppen ez a két kép tartozik össze.
Az egyikben gyerekek azt kérdezik, lesz-e számukra jövő. A másikban gyerekek egy templomban táncolnak olyan nevekre, amelyek Franciaország számára nem egyszerű szavak, hanem sírok, özvegyek, árvák, szétlőtt koncertterem, kivégzett katonák és meggyilkolt gyerekek emlékét jelentik.
Mohamed Merah 2012-ben hét embert gyilkolt meg Toulouse-ban és Montaubanban, köztük három zsidó gyermeket és három francia katonát. Salah Abdeslam a 2015. november 13-i párizsi terrortámadások egyetlen életben maradt elkövetője. A Bataclan neve pedig Franciaország számára ugyanazt jelenti, amit egy nemzet kollektív emlékezetében a kimondhatatlan tragédiák nevei jelentenek.
Ezekre a nevekre táncoltak.
Nem tudjuk, mi járt a fejükben. Nem tudjuk, értették-e pontosan, mit énekelnek. Nem tudjuk, volt-e köztük, aki csak ment a többiek után. De talán éppen ez a legijesztőbb...
Hogy eljuthat egy nemzedék odáig, hogy Mohamed Merah neve már nem egy gyilkos neve, hanem egy dalszöveg. A Bataclan nem egy nemzeti trauma, hanem egy sor egy rapdalban. Egy oltár pedig nem több egy emelvénynél, ahová fel lehet mászni.
Egy társadalom nem egyik napról a másikra veszti el az irányt. Nem akkor kezdődik a baj, amikor lángolnak az utcák, amikor bezárnak az iskolák, vagy amikor a rendőrség már nem tud rendet tartani.
Sokkal korábban kezdődik. Ott, amikor lassan megszűnik a különbség fontos és jelentéktelen, szent és profán, tiszteletre méltó és nevetség tárgya között.
Évtizedeken keresztül azt tanítottuk Európa fiataljainak, hogy ne fogadjanak el semmit pusztán azért, mert régi. Hogy kérdezzenek meg minden tekintélyt. Hogy ne féljenek ledönteni a tabukat. Hogy ne hagyják magukat korlátozni hagyományok, intézmények, vallási szabályok által.
Ebben sok minden felszabadító volt.
Csakhogy közben elfelejtettük hozzátenni, hogy attól, hogy mindent meg lehet kérdőjelezni, még nem minden egyforma.
Van különbség egy pad és egy oltár között.
Van különbség egy dalszöveg és egy tömeggyilkosság emléke között.
Van különbség lázadás és kegyeletsértés között.
És van egy pont, ahol már nem szabadságról beszélünk, hanem arról, hogy eltűntek a határok.
Az egyházmegye közleménye ebben meglepően bölcs. Miközben egyértelműen profanációnak nevezi a történteket, békére és nyugalomra kér mindenkit, és arra, hogy senki ne engedjen sem az általánosításnak, sem a bosszúvágy szellemének.
Ez fontos.
Mert ebből az esetből sem kell vallásháborút gyártani. Nem kell származást találgatni egy videó alapján, és nem kell emberek millióit felelőssé tenni néhány tinédzser cselekedetéért.
De elhallgatni sem szabad. Mert ami Soullans-ban történt, nem azért fáj, mert néhány fiatal rosszul viselkedett egy épületben.
Azért fáj, mert megmutatja, milyen könnyen kiürülhet egy kultúra, ha a következő nemzedéknek már csak azt mondjuk el, mitől szabaduljon meg, de azt nem, mit őrizzen meg.
Egy templom akkor is több egyszerű épületnél, ha valaki nem vallásos. Benne születtek fogadalmak, kereszteltek gyerekeket, búcsúztattak halottakat, emberek ezrei térdeltek le benne olyan pillanatokban, amikor már senki máshoz nem tudtak fordulni.
Ezért vannak helyek, ahol halkabban beszélünk. Nem azért, mert valaki ránk parancsol, hanem mert tudjuk, hogy előttünk mások sírtak ott.
Ugyanez igaz a halottainkra is. Egy civilizáció egyik legelemibb ismérve, hogyan bánik azok emlékével, akiket megöltek. Ha terroristák neve egy idő után már csak jól csengő sor egy dalban, és fiatalok röhögve éneklik anélkül, hogy összerándulna bennük valami, akkor nem egyszerűen az ízlés romlott el.
Valami az emlékezetből veszett el.
És talán ezért olyan nyugtalanító az a mondat is, amelyet egy másik francia tinédzser mondott ezekben a napokban:
fél a jövőjétől.
Mert hogyan lehet jövőt építeni ott, ahol a múlt már nem jelent semmit? Hogyan kérhetjük számon egy tizenöt éves gyereken, hogy tudja, merre menjen, ha mi magunk sem mutattuk meg neki, honnan jött?
És elgondolkodtató, hogy ugyanebben a Franciaországban néhány nappal ezelőtt fiatalok tízezrei imádkoztak együtt. Ugyanebben az országban vannak gyerekek, akik templomba járnak, közösséget keresnek, kapaszkodót akarnak, és nem kinevetik a hitet, hanem éppen benne próbálnak választ találni arra, hogyan lehet élni ebben a zavaros világban.
Talán ezért nem az a kérdés, hogy Franciaország elveszett-e? Hanem az, melyik Franciaország lesz erősebb.
Az, amelyik már nem tudja, mi a szent.
Vagy az, amelyik még emlékszik rá.
Mert egy országot nem pusztán határok, törvények és intézmények tartanak össze. Hanem olyan láthatatlan dolgok is, amelyeket nem írunk bele az alkotmányba: kegyelet, tisztelet, emlékezet, hit, felelősség. Az a tudás, hogy vannak helyek, ahová nem azért nem lépünk sáros cipővel, mert valaki megbüntet érte, hanem mert egyszerűen tudjuk:
oda nem úgy lépünk be.
