Európa sokáig azt hitte, a modernitás nagy üzlete egyszerű lesz: megtartjuk mindazt, amit a kereszténység kétezer év alatt beépített a kultúránkba – az emberi méltóságot, a személy sérthetetlenségét, a gyengék védelmét, az irgalmat és a felelősséget –, közben pedig szépen lehántjuk róla Istent, mert az erkölcsi örökségre még szükségünk van, a transzcendens alapra azonban már nincs.

Marad az épület, csak kivesszük alóla az alapot.

Egy darabig működött is, legalábbis úgy tűnt. A templomok kiürültek, a vallást fokozatosan betoltuk a magánélet egyik sarkába, Európa közben gazdagabb, kényelmesebb és technológiailag fejlettebb lett, az ember pedig minden korábbinál nagyobb szabadságot kapott ahhoz, hogy eldöntse, hogyan akar élni.

Csak közben egyre kevésbé tudjuk megmondani, miért.

XIV. Leó ma éppen ebbe az Európába érkezik, ráadásul Franciaországba, a laïcité hazájába, ahol az állam és az egyház szétválasztása nem egyszerű jogtechnikai szabály, hanem a köztársasági önazonosság része, és ahol évtizedek óta csökken a hagyományos vallásgyakorlás, miközben az utóbbi években egy ezzel látszólag ellentétes folyamat is megjelent: fiatalok és felnőttek ezrei kérik a keresztséget.

Nem, Franciaország nem lett hirtelen újra katolikus, Európa sem fordult vissza egyik napról a másikra a templomajtóban, és néhány látványos adatból hiba volna vallási reneszánszt hirdetni.

De valami történik.

Valamit keresnek.

Mindenünk van, csak az „elég” tűnt el

Talán ez korunk egyik legkülönösebb ellentmondása: soha nem volt ennyi eszközünk arra, hogy kapcsolatban legyünk egymással, mégis tömegek magányosak; soha nem tudtunk ennyit az emberi testről, az agyról és a pszichéről, mégis egész iparág épült arra, hogy megtanítson bennünket aludni, figyelni, lélegezni, lelassulni, kapcsolatot teremteni vagy egyszerűen kibírni egy hétköznapot.

Van óránk, amely megmondja, hogyan aludtunk, alkalmazásunk, amely figyelmeztet, hogy túl stresszesek vagyunk, algoritmusunk, amely kiválasztja, mit nézzünk este, és lassan mesterséges intelligenciánk is lesz, amely jobban ismeri a szokásainkat, mint mi magunk, de arra egyik sem képes válaszolni, hogy miért érdemes reggel felkelni.

Mert ez nem technológiai probléma.

Ez emberi.

Éppen ezért érdekes, hogy XIV. Leó franciaországi útján a mesterséges intelligenciáról, a fiatalokról, a békéről, a kultúráról és az emberi méltóságról is beszél, hiszen miközben elképesztő energiát fordítunk arra, hogy megalkossuk az embert utánzó gépet, egyre sürgetőbb volna eldönteni azt is, mit akarunk megőrizni magából az emberből.

Ha meg tudjuk tenni, attól még nem biztos, hogy meg kell tennünk

A modern ember egyik nagy tévedése, hogy hajlamos összekeverni a lehetőséget a helyességgel: ha valamit technológiailag meg tudunk tenni, előbb-utóbb természetesnek vesszük, hogy meg is tesszük; ha valamit jogilag megengedünk, könnyen arra jutunk, hogy erkölcsileg is rendben van; ha pedig valamit az egyéni szabadság nevében választani lehet, már maga a kérdés is sértőnek tűnhet, hogy vajon valóban jó-e nekünk.

Pedig a szabadság önmagában még nem mondja meg, merre induljunk.

Csak azt, hogy indulhatunk.

Európa talán éppen itt veszítette el a fonalat, mert miközben rengeteg szabadságot adott az embernek, egyre óvatosabban beszél arról, mire érdemes használni ezt a szabadságot; megtanított bennünket arra, hogy jogaink vannak, de sokkal kevésbé szeret beszélni kötelességről, áldozatról, önkorlátozásról, hűségről vagy arról az egyszerű, ám ma már szinte provokatív gondolatról, hogy az életünk nem kizárólag rólunk szól.

Pedig közösség ezek nélkül nincs, család is nehezen, és végül maga az ember marad egyedül a szabadságával, amelyről kiderül, hogy iránytű nélkül nem feltétlenül felszabadít, néha egyszerűen csak magára hagy.

A hit nem azért tér vissza, mert divatos lett

Ezért érdekes, hogy éppen Franciaországban, amelyet Európa egyik legszekulárisabb társadalmaként szoktunk emlegetni, az utóbbi években látványosan nőtt a felnőttként megkeresztelkedők száma, miközben a hagyományos vallásgyakorlás továbbra is alacsony, vagyis nem arról van szó, hogy a franciák tömegesen visszafordultak volna egy régi világ felé.

Éppen ellenkezőleg: az újonnan érkezők közül sokan már nem abban a közegben nőttek fel, ahol természetes volt vasárnap templomba menni, nem a nagymama vitte őket kézen fogva misére, nem társadalmi elvárásból keresztelkednek meg, és sok esetben éppen ők mennek szembe azzal a közönnyel, amelyet a környezetük már természetesnek tekint.

Valamit keresnek.

Kapaszkodót, közösséget, értelmet, talán Istent, és könnyen lehet, hogy éppen azért kezdtek kérdezni, mert mindazt megkapták, amiről a modern világ hosszú időn át azt ígérte, hogy elég lesz.

Aztán kiderült, hogy nem az.

Az Egyház sem beszélhet magas lóról

Mindez persze nem jogosítja fel az Egyházat semmiféle diadalmenetre, mert XIV. Leó olyan Franciaországba érkezik, ahol a katolikus egyháznak saját bűneivel is szembe kellett néznie, és ahol az elmúlt évek vizsgálatai súlyos, évtizedeken át elhallgatott szexuális visszaéléseket tártak fel.

Erről nem lehet félrenézni, mert az Egyház sem követelhet erkölcsi hitelességet a világtól úgy, hogy közben saját kudarcait lábjegyzetként kezeli; ha emberi méltóságról beszél, annak minden emberre vonatkoznia kell, különösen arra, akit éppen azok bántottak, akiknek védeniük kellett volna.

Különben a legszebb tanításból is csak szlogen marad.

Talán éppen ezért fontos, hogy a kereszténység ne politikai identitásként, kulturális jelvényként vagy Európa dicsőséges múltjának múzeumi tárgyaként akarjon visszatérni, hanem azzal a kérdéssel, amelyet kétezer éve makacsul feltesz az embernek: ki vagy te, ha lehántunk rólad mindent, amit birtokolsz, elértél, megszereztél és felmutathatsz?

Talán nem a kereszténység öregedett meg

Európa hosszú ideje úgy beszél a kereszténységről, mintha egy nagy történelmi hagyaték volna, amelyből megtartjuk a katedrálisokat, Bachot, Michelangelót, a karácsonyt, a húsvétot és néhány erkölcsi alapelvet, mert szépek, ismerősek és kulturálisan mégiscsak hozzánk tartoznak.

Csakhogy a kereszténység ennél sokkal kellemetlenebb.

Azt állítja, hogy az ember értéke nem attól függ, mennyit termel, mennyire egészséges, sikeres, gazdag, fiatal, szép vagy hasznos, és még attól sem, hogy a társadalom éppen mennyit tud kezdeni vele.

Hanem attól, hogy ember.

A mesterséges intelligencia korában pedig ez talán radikálisabb állítás, mint valaha, mert hamarosan olyan gépeink lesznek – részben már vannak is –, amelyek gyorsabban számolnak nálunk, több információt tárolnak, bizonyos feladatokat pontosabban végeznek el, szöveget írnak, képet készítenek, diagnózist támogatnak, programoznak és olyan mondatokat alkotnak, amelyekről néha már azt sem tudjuk biztosan eldönteni, ember írta-e őket.

És akkor előbb-utóbb fel kell tenni azt a kérdést, amelyet eddig kényelmesen kerülgettünk:

ha az ember értékét a teljesítménye adja, mi történik akkor, amikor a gép jobban teljesít?

Erre Európának még választ kell találnia.

A kereszténységnek kétezer éve van válasza: az ember értéke nem a teljesítményéből következik, hanem megelőzi azt.

Európa tudja, hogyan. De tudja-e még, miért?

XIV. Leó nem azért érkezik Franciaországba, hogy néhány nap alatt visszahódítsa Európát, ahogyan a francia társadalom sem fog vasárnap reggel arra ébredni, hogy véget ért a szekularizáció; a kiürült templomok nem telnek meg egyetlen pápai látogatástól, és egy beszéd sem oldja meg azt az identitásválságot, amely évtizedek alatt alakult ki.

Talán nem is ez a dolga.

A fontosabb kérdés az, hogy Európa hajlandó-e még meghallani valamit abból, amit a technológiai fejlődés, a gazdasági növekedés, a politikai programok és az újabb jogszabályok nem tudnak helyette megválaszolni.

Mert lehet mesterséges intelligenciánk, amely pillanatok alatt választ ad a kérdéseinkre, lehet orvostudományunk, amely évekkel meghosszabbítja az életünket, lehet technológiánk, amely a világ másik végén élő embert egyetlen érintéssel behozza a nappalinkba, és lehet akkora szabadságunk, amekkoráról az előttünk élő nemzedékek álmodni sem mertek, de egyik sem mondja meg helyettünk, mire használjuk mindezt.

És talán ez Európa valódi problémája.

Nem az, hogy túl sokat tud.

Hanem hogy miközben egyre pontosabban tudja, hogyan kell tovább élnünk, egyre bizonytalanabb abban, miért érdemes.

A kettő pedig nem ugyanaz.