Prágai haknik, öncélú politikai odaszúrások és a protokolláris szabályok sárba tiprása – miközben Budapesten a nemzetközi gazdaság és a hazai munkahelyek sorsáról szóló stratégiai tárgyalások zajlanak. Egy ország nem lehet a mindenkori vezető személyes színtársulata.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Egy miniszterelnöknek lehet saját politikai előadása, de Magyarország nem cirkuszi porond. A zászlók, a diplomáciai protokoll és az állami méltóság nem az ő személyes kellékei. És miközben a közönség egy része tapsol, talán észre sem veszi, hogy ebben az előadásban maga is szereplő. Mert itt már nem az ellenzék egykori messiásáról beszélünk, hanem Magyarország hivatalban lévő miniszterelnökéről.
Van egy határ, amelyen túl a politikai bohózat már nem vicces. Amikor ugyanis egy ország miniszterelnöke külföldön szerepel, nem magánemberként lép fel, nem a saját közönségét szórakoztatja, hanem bennünket képvisel. Azokat is, akik rajonganak érte, és azokat is, akik a háta közepére sem kívánják. És nem biztos, hogy mi bohócok akarunk lenni ezen a színpadon mellette. Lehet, hogy a zsöllyében ülők remekül szórakoznak, nevetnek, tapsolnak, ünneplik a főszereplőt, csak éppen egyvalamit nem vesznek észre: ebben az előadásban nem nézők. Ők is ott állnak a porondon. Velünk együtt.
Magyar Péter október 29-i prágai látogatása ebből a szempontból különösen tanulságos. Filip Harzer, a cseh Seznam Zprávy újságírója helyszíni riportjában arról számolt be, hogy a magyar miniszterelnök saját, kék Škoda Superb gépkocsijával érkezett Csehországba, a határnál nem ült át a cseh rendőrség védett járművébe, a Kramář-villánál pedig az előzetesen nem ellenőrzött autó nem hajthatott be a védett területre. Hogy a megszokott személyvédelmi rendtől való eltérést előzetesen egyeztették-e, és jelentett-e tényleges biztonsági kockázatot, nem tudjuk. A kérdés azonban így is indokolt: hol végződik egy miniszterelnök személyes politikai imázsa, és hol kezdődik az állami működés rendje?
Mert a diplomáciai protokoll nem úri huncutság, a konvoj nem kivagyiság, a zászló pedig nem dekoráció. Egy állam vezetőjének megjelenése az országát is minősíti. A hivatalos fogadások, a katonai tiszteletadás, a személyvédelmi szabályok és az előre egyeztetett programok nem a politikus egóját szolgálják, hanem annak az államnak a méltóságát és biztonságát, amelyet képvisel. Ezt illene tudni. Ahogyan azt is, hogy egy állami vezetőnek nemcsak késsel-villával kell tudnia enni, hanem a diplomácia írott és íratlan szabályait is ismernie kell. Ez nem teljesítmény, nem rendkívüli érdem, hanem a kötelező belépő.
A nép egyszerű gyermekének szerepét persze könnyű eljátszani. Kék Škoda, hétköznapi pózok, látványos közvetlenség, mintha a hivatalhoz tartozó külsőségek elutasítása már önmagában bizonyítaná a jó kormányzást. Ismerős politikai eszköz ez a történelemből. A kommunista propaganda is szerette a szerény, dolgozó néppel azonosuló vezető képét, aki látványosan egy közülünk, miközben a hatalom természetesen továbbra is az övé. Ettől még nem válik kommunistává senki, aki szerény autóval jár, a természetes egyszerűség és a gondosan felépített politikai szerep között azonban van különbség. A valódi szerénységhez nincs szükség állandó előadásra, a felelős kormányzáshoz viszont annál inkább szükség van felkészültségre és önfegyelemre.
Prágában ráadásul nemcsak az autó körül támadtak kérdések. Magyar Péter Andrej Babiš cseh miniszterelnökkel közös sajtótájékoztatóján Orbán Viktor esetleges ENSZ-főtitkári jelöléséről szólva kijelentette, hogy az ENSZ nem bűnszervezet, és nem kellene maffiózónak vezetnie. Lehet Orbán Viktort bírálni, lehet a politikájával vitatkozni, lehet elszámoltatást követelni. De egy másik ország kormányfője mellett állva a magyar miniszterelnök már nem egy hazai kampánygyűlés közönségéhez beszél. A belpolitikai konfliktus és a diplomáciai képviselet nem ugyanaz a műfaj, még akkor sem, ha a politikai kommunikáció számára kényelmes volna összemosni őket.
Különösen figyelemre méltó mindez annak fényében, hogy október 29-én Budapestre érkezett Abdel-Fattáh esz-Szíszi, Egyiptom elnöke, akinek hivatalos magyarországi programjára másnap került sor. Nem egy jelentéktelen külföldi delegációról beszélünk, hanem Afrika és a Közel-Kelet egyik meghatározó államának vezetőjéről, akinek országa a Szuezi-csatorna, a migrációs útvonalak, a regionális biztonság és a gázai rendezés miatt stratégiai jelentőséggel bír. Egy ilyen látogatás köré a magyar vezetés programját különös gondossággal kell megszervezni. Ha az egymást követő diplomáciai kötelezettségek időzítése indokolja, akkor a légi közlekedés lehetőségét is mérlegelni kell. Nem azért, mert a miniszterelnöknek luxus jár, hanem mert az állami feladatok megfelelő ellátása fontosabb a személyes közlekedési szokásoknál.
Az egyiptomi elnököt október 29-én a repülőtéren miniszterelnök-helyettes fogadta, október 30-án pedig megtartották a hivatalos ceremóniát és a kétoldalú tárgyalásokat. Az egyiptomi elnöki hivatal közleményei a kapcsolatok erősítését hangsúlyozták. A látogatás egyes mozzanatairól ugyanakkor kedvezőtlen, függetlenül egyelőre meg nem erősített háttérértékelések is felmerültek. Ha ezek mögött valós diplomáciai kifogások állnak, azokra választ kell adni. Egy államfő fogadása ugyanis nem belpolitikai mellékprogram, és a partner rangjának megfelelő felkészültség nem szívesség, hanem alapvető követelmény.
Az igazi tét azonban túlmutat a protokollon. A nemzetközi kapcsolatokban a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és a felkészültség nem mellékes tulajdonságok. Beruházások, kereskedelmi szerződések, munkahelyek, energiabiztonsági megállapodások és szövetségesi együttműködések épülnek rájuk. Ezekről kellene beszélnünk, ezekben kellene eredményeket felmutatni. Nem azzal mérni egy kormányfő teljesítményét, mennyire sikerült fenntartania a kampányban felépített hétköznapi karakterét, hányan nevettek egy odaszúrásán, vagy mennyien tapsolták meg a legújabb politikai jelenetet.
Mert lehet tapsolni. Lehet nevetni. Lehet ünnepelni a közvetlenséget, a hétköznapi autót, a nagyotmondást és a politikai odaszúrásokat. Csakhogy a taps nem fűti ki a lakást, a lájkokból nem lesz munkahely, és a bohóctréfából nem kerül étel az asztalra. Amikor pedig a nemzetközi tárgyalóasztalnál komoly gazdasági vagy biztonságpolitikai döntések születnek, nem a hazai rajongótábor lelkesedése fog számítani, hanem az, hogy Magyarországot mennyire tartják komoly, megbízható és felkészült partnernek.
A miniszterelnöki tisztség nem népszerűségi verseny fődíja, amellyel aztán mindenki azt kezd, amit akar. Az állam nem azonos a kormánnyal, a nemzet nem azonos a kormánypárttal, Magyarország pedig nem a mindenkori miniszterelnök személyes tulajdona. A zászló akkor is ugyanaz marad, amikor a politikusok jönnek-mennek. A diplomáciai méltóság nem járhat le négyévente, pusztán azért, mert valaki más stílusban akarja vezetni az országot.
Nem biztos, hogy mi bohócok akarunk lenni ezen a színpadon mellette. Nem biztos, hogy szeretnénk, ha a külföldi tárgyalópartnerek egy politikai előadás alapján ítélnék meg Magyarországot. És végképp nem biztos, hogy nekünk kellene viselnünk egy olyan szerepjáték következményeit, amelyhez nem adtuk a nevünket.
A főszereplőnek joga van a saját előadásához. De Magyarország nem cirkuszi porond, a magyarok pedig nem statiszták.
Aki miniszterelnöknek áll, annak előbb-utóbb fel kell fognia: nemcsak önmagából csinálhat bohócot. Egy egész országot is magával ránthat a színpadra.
