Harminchét évvel ezelőtt, 1989. november 9-én megnyílt a berlini fal. Emberek ezrei indultak el egymás felé, akik addig évtizedeken át csak a betonon, a szögesdróton és a fegyveres őrökön keresztül nézhettek volna egymásra. Azon az estén Európa egy pillanatra elhitte, hogy vége valaminek. Hogy a szabadság végre nem kiváltság, hanem természetes állapot lesz.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A berlini fal leomlott. A fejünkben még mindig áll.
Harminchét év telt el. A falból mára turistalátványosság lett. Lehet előtte fényképezkedni, lehet belőle emléktárgyat vásárolni, és lehet ünnepi beszédeket mondani arról, milyen nagyszerű dolog a szabadság.
Csak egyvalamiről beszélünk feltűnően keveset.
Arról, hogy a szabadsággal tulajdonképpen mit is kezdtünk.
Mert lebontani egy falat könnyebb, mint megszabadulni attól a gondolkodástól, amely egykor felépítette.
A kommunista diktatúrák nem pusztán határzárakkal, besúgókkal és börtönökkel tartották fenn magukat. Ennél sokkal többet tettek. Megtanították az embereknek, hogy mindig van valaki, akitől félni kell. Valaki, akire gyanakodni kell. Valaki, akinek a múltja, a családja, a véleménye vagy éppen a kapcsolatai miatt magyarázkodnia kell.
A rendszer tudta, hogy az emberek közé emelt bizalmatlanság olykor hatékonyabb, mint a betonfal.
És ami igazán nyugtalanító, hogy ezt a leckét mintha nem felejtettük volna el.
Ma természetesen nem ugyanabban a világban élünk. Nem állnak géppisztolyos határőrök Berlin közepén, és nem kell a saját hazánkból megszöknünk ahhoz, hogy szabadon utazhassunk.
De attól még érdemes megkérdezni: valóban megtanultunk szabad emberekként viselkedni?
Mert körülnézek, és azt látom, hogy megint elképesztő energiákat fordítunk egymás besorolására.
Ki melyik oldalon áll? Kinek az apja, nagyapja kicsoda volt? Ki kivel beszélt? Ki hol dolgozott? Ki mit mondott húsz évvel ezelőtt? Kinek milyen név szerepel a kartonján?
Aztán amikor megvan a megfelelő címke, sokszor már nem is érdekel bennünket maga az ember.
Kész az ítélet.
És még büszkék is vagyunk rá, mert azt hisszük, igazságot szolgáltattunk.
Pedig nem.
Az igazság feltárása és az emberek megbélyegzése két különböző dolog. A történelmi felelősség megállapítása nem azonos a kollektív gyanúsítással. A múlt megismeréséhez pedig nem elegendő neveket kiírni egy táblázatba.
Különösen akkor nem, ha éppen egy olyan diktatúra iratairól beszélünk, amelynek működése a megfigyelésre, a zsarolásra, a félelemkeltésre és az emberi sorsok manipulálására épült.
Nekünk kellene a legjobban tudnunk, hogy a megfigyelt és a megfigyelő között mekkora különbség van. Ahogyan az önkéntes együttműködés és a kényszer között is.
Mégis milyen könnyen hajlunk arra, hogy újra mások által összeállított nyilvántartásokból akarjuk megmondani, ki mennyit ér.
Mintha a szabadságot megkaptuk volna, de a szabadsághoz szükséges felelősséget már nem szívesen vállalnánk.
Pedig számomra éppen ez volna a rendszerváltozás egyik legfontosabb tanulsága.
Hogy az ember több, mint az állam róla vezetett aktája.
Több, mint a politikai meggyőződése.
Több, mint a származása, a kapcsolatrendszere, a múltja vagy akár a tévedései.
És igen, több annál is, amit mi éppen gondolunk róla.
Ez nem azt jelenti, hogy bárkit fel kellene menteni a felelősség alól. Ellenkezőleg. A valódi bűnöket fel kell tárni, a felelősöket meg kell nevezni, az áldozatoknak pedig igazságot kell szolgáltatni.
De bizonyítékok alapján. Tisztességesen. Egyénileg.
Nem politikai haszonszerzésből, nem bosszúból, és nem azért, mert éppen divat lett valakire rámutatni.
Keresztény emberként pedig van még valami, amit nem szeretnék elfelejteni.
Az emberi méltóság nem jutalom a helyes politikai álláspontért. Nem olyasmi, amit a többség szavazással megadhat, majd ugyanazzal a mozdulattal elvehet.
Az emberi méltóság nem attól függ, hogy szeretjük-e a másikat.
Pontosan akkor kellene a legkomolyabban vennünk, amikor nagyon nem szeretjük.
Mert könnyű tisztességesnek lenni azokkal, akikkel mindenben egyetértünk. A szabadság és a tisztesség igazi próbája az, hogyan bánunk azokkal, akik másként gondolkodnak.
Néha azon töprengek, vajon mit szólnának mindehhez azok az emberek, akik 1989 novemberében a berlini fal tetején álltak. Akik sírtak, nevettek, idegeneket öleltek meg, mert abban a pillanatban egyszerűen fontosabb volt az összetartozás, mint minden, ami addig elválasztotta őket.
Ők akkor nem új ellenséglistákról álmodtak.
Hanem arról, hogy végre nem kell félniük.
Harminchét év után talán ideje lenne újra megérteni, hogy a szabadság nem merül ki abban, hogy kimondhatunk bármit.
Abban is megmutatkozik, hogy képesek vagyunk-e nemet mondani arra, amikor mások emberi méltóságát akarják elvenni.
A berlini falat 1989-ben megnyitották, majd lebontották.
A többi falat nekünk kellene végre lebontanunk.
Mert amíg a másik emberben csak az ellenséget látjuk, addig hiába élünk szabad országban: valami még mindig fogva tart bennünket.
