A fás szárú növények rendkívül lassú öregedési ütemét a szövetek szüntelen újratermelődése biztosítja: a lomb, a kéreg, a gallyak, a törzs és a gyökérzet állandó megújuláson megy keresztül, miközben az elöregedett részek fokozatosan elsorvadnak. Miközben a lombkorona és a fatörzs folyamatosan ki van téve a légköri hatásoknak, a fa hatalmas, talaj alatti hálózata rejtve sokkal hosszabb ideig fennmaradhat.

A Németország legidősebb példányának tartott növény teljes elszigeteltségben cseperedik egy legeltetett hegyi réten Steibis és Balderschwang határában, 1100 méteres tengerszint feletti magasságban. A fák kutatására specializálódott Német Dendrológiai Társaság szakemberei nagyjából 1100 esztendősre becsülik ezt a tiszafát, amelynek törzskerülete eléri az 5,1 métert.

A növény egy északnyugati fekvésű lejtőn vert gyökeret, nem messze a tiszafák alpesi elterjedésének felső határától. A botanikusok magyarázata szerint a hideg téli hónapokban alig éri napfény ezt a területet, így a környezet jóval zordabb, mint az azonos magasságban lévő déli lejtőkön. A szakértők igazi csodának tartják, hogy a példány ilyen hosszú időn át dacolt az elemekkel, sőt, a jelenlegi felmelegedési trendek kifejezetten kedveznek neki.

Andreas Roloff, a drezdai Műszaki Egyetem fabiológiai tanszékének professzora így jellemezte a látványt: a fatörzs egy lenyűgöző, hasadékokkal, kidudorodásokkal, csomókkal, bordákkal, repedésekkel és üregekkel szabdalt, sok különböző részből összeálló monumentális képződmény.

Ma sem tisztázott teljesen, hogyan jutott el a tiszafa a nehezen megközelíthető hegyi legelőre, ám az biztosra vehető, hogy nem mesterségesen telepítették; a magot feltehetően egy madár ejtette ott le. A tiszafák évezredek óta fontos szerepet töltenek be az emberiség történetében, amit az is bizonyít, hogy a dél-tiroli Alpokban rábukkantak az 5000 évvel ezelőtti újkőkorból származó Ötzire, aki szintén tiszafából faragott vadászíjjal a kezében járta a vidéket.

Forrás: EuroNews