A biztonság furcsa dolog: amíg van, szinte senki nem beszél róla.

Nem kerül címlapra, hogy egy gyerek reggel bement az iskolába, délután pedig hazajött. Nem készül videó arról, hogy egy család este végigsétált a városon, aztán békében lefeküdt aludni. Magyarországon ez a rend. Elengedjük a gyereket, felszáll a buszra, bemegy az iskola kapuján, és eszünkbe sem jut, hogy mindez önmagában érték.

Franciaországból ezen a héten más képek érkeznek.

A tiltakozás tanárhiány, túlzsúfolt osztályok és leromlott iskolák miatt indult szeptember végén a párizsi régióban, majd néhány nap alatt országossá vált, és több helyen erőszakba fordult. Péntekre mintegy négyszáz iskola bezárásával számoltak, miközben iskolák környékén tüzeket gyújtottak, Strasbourgban autót, Marseille-ben tűzoltóautót gyújtottak fel, Toulouse-ban pedig diákok csaptak össze a rendőrökkel. Szeptember 30-ig két nap alatt több mint ezer embert vettek őrizetbe, többségük kiskorú volt.

Marseille-ben, a Victor Hugo gimnáziumnál benzin fröccsent az iskola vezetőire, amikor valaki üzemanyagot öntött a felgyújtandó konténerekre. Nem őket célozták, ahogyan az első hírek alapján feltételezni lehetett, de a pontosítás aligha teszi megnyugtatóbbá a történetet. Egy másik iskolaigazgatót lövedék talált arcon, kórházba került.

Ennyi kellett ahhoz, hogy egy iskolai blokádból néhány nap alatt égő autók, rendőrségi összecsapások és válságülés legyen.

Könnyű legyinteni rá, hogy francia ügy.

Csakhogy ezeken a képeken látszik igazán, mit veszünk itthon magától értetődőnek: hogy este haza lehet sétálni, hogy az iskola környéke nem rendőrségi műveleti terület, és hogy a társadalmi düh nem rendszeresen felgyújtott autókban tör felszínre.

Ettől Magyarországon sincs minden rendben. Van tanárhiány, szegénység, elégedetlenség, rosszul működő intézmény.

Van viszont valami, amit addig kell megbecsülni, amíg megvan: a társadalmi béke.

Egy működő ország legfontosabb hírei gyakran azok, amelyek meg sem jelennek.

A francia problémát sem lehet egyetlen szóval elintézni. Az oktatási panaszok valósak, a túlzsúfoltság valós, a szegényebb külvárosok hátrányai szintén valósak, Franciaországnak pedig a bevándorlástól függetlenül is hosszú története van az utcai tiltakozásoknak. A mostani erőszakot ezért ugyanúgy leegyszerűsítés volna egyszerűen a bevándorlók számlájára írni, mint úgy tenni, mintha a migráció kérdésének semmi köze nem volna ahhoz a társadalmi környezethez, amelyben mindez történik.

Mert a számok mögött feladatok vannak.

Az INSEE előzetes adatai szerint 2025-ben 7,97 millió bevándorló élt Franciaországban, ami a népesség 11,6 százaléka. Közülük mintegy 2,6 millióan már megszerezték a francia állampolgárságot. A külföldi állampolgárok száma külön kategória: 6,3 millió, vagyis a lakosság 9,1 százaléka.

Ezekből a számokból természetesen nem következik, ki gyújtott autót vagy ki támadt rendőrre.

Az viszont igen, hogy egy ország ekkora társadalmi változást csak komoly állami kapacitással tud kezelni.

Mert a bevándorlás nem pusztán munkaerő.

Iskola kell hozzá, lakás, egészségügy, rendészet, nyelvi felzárkóztatás és működő integráció, mindenekelőtt pedig olyan állam, amely világosan kimondja és következetesen érvényesíti, hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindenkire.

Ha ez nem működik, a feszültségek előbb-utóbb valahol felszínre kerülnek: az utcán, az iskolában, a közbiztonságban, végül pedig abban, hogyan érzi magát az ember a saját városában.

Ezért nézem a francia képeket, és egyre inkább az jár a fejemben, hogy fogalmunk sincs, milyen biztonságban élünk.

A biztonság ugyanis csöndes.

Abból nem lesz hír, hogy ma sem gyújtottak fel egy iskolát.

Nem lesz breaking news abból, hogy a gyerek délután hazajött, az anya este végigsétált a városon, az autó pedig reggel ugyanott állt, ahol előző este hagyták.

Pedig valójában ezek egy ország legfontosabb hírei.

Magyarország biztonsága nem adottság, és nem tart örökké magától. Meg kell őrizni működő állammal, következetes szabályokkal és olyan bevándorláspolitikával, amely nem akkor kezdi számolni a társadalmi következményeket, amikor azok már az utcán jelennek meg.

Mert a társadalmi béke nem akkor válik értékké, amikor elveszett.

Addig érték, amíg van.

Ezért érdemes most Franciaországra nézni. Nem kárörömből, és nem azért, hogy minden francia problémából magyar önigazolást gyártsunk, hanem azért, hogy néha észrevegyük azt is, ami nálunk működik.

Lehet, hogy Magyarország egyik legnagyobb értéke éppen az, amiről a legkevesebbet beszélünk.

Hogy biztonságban élünk.