Kalinyingrád, Hormuz, Tajvan, Dél-kínai-tenger. Más válságok, más tét, de ugyanaz a veszély: egyre kevesebb a hibázásra maradó tér. Megnéztük, miért forrong egyszerre ennyi ponton a világ.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
A három válságtér súlya nem azonos. Kalinyingrád ma nukleáris retorika és egy szárazföldi exklávé kérdése, ahol egy rossz mozdulat órákon belül nagyhatalmi válsággá válhat. Hormuz egy még mindig rendezetlen közel-keleti konfliktus energetikai következményeit hordozza, ahol a kockázat nemcsak katonai, hanem azonnal megjelenhet az energiaárakban és az ellátásban is. A Dél-kínai-tengeren mindeközben években mérhető stratégiai építkezés zajlik, amely akkor válhat akut válsággá, ha a kínai katonai infrastruktúra, a tajvani fegyverkezés és az amerikai jelenlét egyetlen incidensben találkozik.
Ez azt jelenti, hogy Washingtonnak egyszerre kell figyelnie Európára, a Közel-Keletre és az indo-csendes-óceáni térségre. Az elmúlt hónapok közel-keleti műveletei már az amerikai lőszerkészletekre is nyomást gyakoroltak: az Egyesült Államok most több tízmilliárd dolláros szerződésekkel próbálja gyorsítani egyes rakéta- és elfogórendszerek gyártását. A probléma azonban nem pusztán pénzkérdés. Egy modern precíziós fegyver gyártókapacitását nem lehet néhány hét alatt megduplázni, ezért egy elhúzódó, több térséget egyszerre érintő válság már nemcsak katonai, hanem ipari kérdés is.
Egy nagyhatalom képes óriási erőt összpontosítani egyetlen konfliktusra. Kettő már komolyabb választások elé állítja. Három, részben egymással összekapcsolódó válság pedig egyszerre terheli a hadsereget, a hadiipart, a diplomáciát és végső soron a gazdaságot.
Nem az a kérdés, hogy hol kezdődik a harmadik világháború
Talán éppen ezért félrevezető folyamatosan azt kérdezni, közeleg-e a harmadik világháború. A világpolitika ritkán működik úgy, mint egy film, amelyben egyetlen jól azonosítható pillanatban megszólal a sziréna, és mindenki tudja, hogy új korszak kezdődött.
A veszély sokkal prózaibb. Lassan fogynak el a biztonsági tartalékok. Egyre több a fegyver, egyre több a katonai érintkezési pont, egyre több a kölcsönös fenyegetés, és egyre több olyan térség létezik, ahol egy helyi incidens mögött néhány órán belül nagyhatalmi érdekek jelenhetnek meg – miközben másutt ugyanez a feszültség évek alatt, szinte észrevétlenül épül fel.
Egyik félnek sem feltétlenül érdeke egy globális háború. Éppen ellenkezőleg: valamennyien azt állítják, hogy saját lépéseikkel azt próbálják megakadályozni. De a történelem arra is megtanított, hogy a békéhez nem elegendő az, ha senki nem akar nagy háborút. Ahhoz az is kell, hogy legyen elegendő idő, bizalom, kommunikáció és politikai mozgástér megállítani az eseményeket akkor, amikor valami félremegy.
A világ nem azért forrong, mert már megszületett valahol a döntés egy új világháborúról. Hanem azért, mert Európától a Perzsa-öblön át a Dél-kínai-tengerig egyre több helyen kerülnek egymáshoz olyan közel a nagyhatalmak érdekei, fegyverei és vörös vonalai, hogy egy rosszul értelmezett mozdulat következménye messze túlnőhet azon a ponton, ahol az egész elkezdődött.
A legfontosabb kérdés ezért talán már nem az, ki akar háborút.
Hanem az, hogy maradt-e még elegendő távolság ahhoz, hogy ha valaki hibázik, legyen idő visszalépni.
