A hazai gasztronómia ma már két párhuzamos univerzumban létezik. Az egyikben séfek öntik a füstölőharang alól felszabaduló „erdőillatot” egy fél falatnyi kacsamájra, a másikban pedig az átlagos magyar állampolgár számolja ki, belefér-e a heti költségvetésbe a zsíros kenyér lilahagymával.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van valami egészen különös abban, ahogyan a legújabb éttermi divatokhoz viszonyulunk. Belépünk egy helyre, ahol a pincér olyan áhítattal sorolja a fogás összetevőit, mintha legalábbis a Szent Grált hozta volna ki a konyhából: „Ez itt egy alacsony hőmérsékleten konfitált, bio-kacsolat-emulzió, fermentált kökénygéllel és háromszor szűrt petrezselyemolajjal.” A tányér közepén ott pihen egy darabka valami, ami nagyjából akkora, mint egy komolyabb gyűszű. A vendég pedig bólogat, fotóz, és közben azon gondolkodik, hogy hazafelé útba ejti-e a gyrost, nehogy éhen halva essen be az ajtón.
A csipeszkorszak magasiskolája
A modern konyhaművészet egyik legviccesebb mellékhatása az a görcsös igyekezet, amellyel minden egyszerű ételt próbálnak túlmagyarázni. A krumplipüréből hirtelen „burgonyahab” lett, a szaftból „redukció”, a rántott húsból pedig „ropogós textúrájú sertéskaraj, füstölt paprikás morzsában”.
Persze, értem én: a szakma fejlődik, kísérletezik, keresi a határokat. Csak éppen néha úgy tűnik, a kísérlet közben elfelejtették megkérdezni, mire is való maga az étel. Nem kiállítási tárgy, nem szobrászati installáció, és főleg nem ürügy arra, hogy a séf elmesélje, milyen nehéz volt megtalálni azt a bizonyos völgyet, ahol a vadon termő kakukkfű nő. Ha három fogás után még mindig a hűtőajtót nézegetem otthon, ott valami elcsúszott a koncepcióban.
A magyar valóság és a menzás örökség
A dolog akkor válik igazán pikánssá, amikor ezt a csillogó, habokkal és szárított porokkal teli világot összevetjük a hazai mindennapokkal. Magyarországon az emberek jelentős része nem azon töpreng, hogy a „fermentált fekete fokhagyma-szirup” mennyire passzol a „szuvidált báránynyelvhez”, hanem azon, mennyibe kerül ma a kiló csirkecomb, és meddig tart ki a fagyasztóban a nyáron eltett lecsó.
Közben ott van a másik véglet is: a régi, rossz értelemben vett menza- és kifőzde-kultúra, ahol a túlfőzött zöldség és a fáradt olaj volt az úr. Két szélsőség feszül egymásnak. Az egyik oldalon a sznobéria, amelyik tíz dekagramm húsért elkér egy kisebb vagyont, mert „koncepció” van mögötte; a másikon pedig a belenyugvás, ahol a „mindig így csináltuk” jelszava alatt agyonfőzik a világot.
Mitől lesz valami tényleg jó?
A jó ételnek nem kell bocsánatot kérnie azért, mert laktató, és nem kell filozofikus lábjegyzettel ellátni ahhoz, hogy élvezhető legyen. Lehet valami egyszerre igényes, tiszta alapanyagokból készült és őszinte – anélkül, hogy a vendég úgy érezné, vizsgáznia kell a tányér előtt.
A modern éttermi trendekből bőven elég lenne átvenni azt, ami valóban használ: a friss alapanyagokat, a pontos hőkezelést, a kreativitást. A habot, a csipeszt és a háromsoros költői leírást viszont nyugodtan ott lehetne hagyni a konyhapulton. A gyomor úgyis mindig az igazat mondja – és a gyomor nem olvas gasztroblogot.






