Háborúk, éhínség, pusztulás, egymás ellen forduló emberek – a Biblia végidőkről szóló képei ma különösen nyugtalanítóan ismerősnek tűnhetnek, hiszen Jézus arról is beszél, hogy „testvér testvért ad majd halálra”, a Jelenések könyvében pedig a béke eltűnésének, a háborúnak és a halálnak a képei követik egymást. De valóban az utolsó idők jeleit látjuk, vagy csak egy olyan korszakban élünk, amelyben minden válság egyszerre jut el hozzánk?

Elég néhány percet eltölteni a hírek között ahhoz, hogy az emberben kialakuljon az érzés: valami alapvetően nincs rendben, mert miközben háborúk zajlanak, országok fegyverkeznek, népek között nő a feszültség, természeti katasztrófák képei érkeznek szinte megszakítás nélkül, a technológia pedig olyan sebességgel alakítja át a világot, amelyet néhány éve még tudományos fantasztikumnak hittünk, mindehhez társul valami nehezebben mérhető, mégis erősen érzékelhető bizonytalanság is.

Mintha az emberiség elvesztette volna azokat a kapaszkodókat, amelyekhez korábban ösztönösen visszanyúlt, amikor azt próbálta eldönteni, mi az igaz, mi a jó, mi a természetes, hol vannak a határok, és meddig terjed az ember szabadsága.

Ebben a közegben aligha meglepő, hogy egyre többször hangzik el ugyanaz a kérdés: vajon ezek már az utolsó idők jelei?

Jézus valóban beszélt háborúkról

A kérdés egyáltalán nem új, hiszen Máté evangéliumában maguk a tanítványok kérdezik Jézust arról, mi lesz az ő eljövetelének és a világ végének jele, a válasz pedig első hallásra meglehetősen nyugtalanító, mert háborúkról és háborúk híreiről, nemzetek közötti konfliktusokról, éhínségekről, járványokról és földrengésekről beszél.

Ha valaki ezt a felsorolást önmagában olvassa, könnyen mondhatná, hogy pontosan ezt látjuk ma is, csakhogy Jézus hozzátesz egy mondatot, amelyet a világvége-jóslatok szerzői sokszor kevésbé szeretnek idézni: „de ez még nem a vég.”

Ez pedig alapvetően megváltoztatja az értelmezést, mert a háború önmagában nem bizonyíték, ahogyan a földrengés, a járvány vagy bármely más válság sem az, hiszen az emberiség történetének szinte minden századában volt olyan nemzedék, amely joggal érezhette úgy, hogy nála rosszabb már aligha következhet.

Az ember már sokszor hitte, hogy elérkezett a vég

Elég arra gondolni, mit jelenthetett Európában átélni a fekete halált, amikor egész települések néptelenedtek el, vagy mit élhetett át az, aki végignézte a harmincéves háborút, két világháborút, Auschwitzot vagy Hirosimát, és közben azt látta, hogy az ember technikai és politikai képességei már nemcsak arra alkalmasak, hogy uralják a környezetet, hanem arra is, hogy tömeges méretekben pusztítsanak.

Szinte minden korszak megtalálta a maga apokalipszisét, és szinte minden korszakban akadtak olyanok is, akik biztosan tudni vélték, hogy már csak néhány év, hónap vagy nap van hátra, csakhogy mindegyik jóslat ugyanabba a problémába ütközött: tévedett.

Akkor mégsem az utolsó időkben élünk?

Itt válik igazán érdekessé a keresztény válasz, mert teológiai értelemben igen, hiszen az Újszövetség már az első keresztény közösségek korát is az „utolsó idők” részeként értelmezi, mivel Krisztus eljövetelével elkezdődött az üdvtörténet utolsó nagy szakasza, amely az ő visszatérésével teljesedik be.

A kereszténység tehát nem úgy tekint a történelemre, mint végtelenül ismétlődő körforgásra, hanem olyan történetre, amelynek van kezdete, értelme és célja, ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy éppen mi lennénk az a nemzedék, amely megéli a történelmi végpontot.

Sőt, Jézus ebben a kérdésben meglehetősen világosan fogalmaz, amikor azt mondja: „Azt a napot és órát senki sem tudja.”

Vagyis nem tudja a lelkipásztor, nem tudja a próféciamagyarázó, nem tudja az internetes videó készítője, és nem tudja az sem, aki bibliai számokból próbál dátumot kiszámolni.

De akkor miért beszél a Biblia jelekről?

Azért, mert az embernek ébernek kell maradnia, az éberség azonban egészen mást jelent, mint a félelem, hiszen a bibliai éberség nem arra hív, hogy minden földrengés után elővegyük a Jelenések könyvét, és megpróbáljuk eldönteni, melyik pecsét nyílt fel, ahogyan arra sem, hogy minden háborúban Gógot és Magógot keressük, vagy minden új technológiát automatikusan a fenevad bélyegének nevezzünk.

Az éberség inkább annak felismerését jelenti, hogy az életünk nem végtelen, a világ sem az, ezért nem mindegy, hogyan élünk, milyen döntéseket hozunk, mihez ragaszkodunk, és mit engedünk el.

Talán nem a világ változott meg ennyire – hanem az, ahogyan látjuk

Van még valami, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni: soha korábban nem látott mennyiségű tragédia jut el hozzánk egyetlen nap alatt, miközben egy középkori faluban élő ember legfeljebb a saját környékének háborújáról, terméséről és járványairól tudott, mi reggelente néhány perc alatt látunk háborút Európából, árvizet Ázsiából, tüzet Amerikából, földrengést a Csendes-óceán térségéből és politikai válságot egy másik kontinensről.

Nem feltétlenül több tragédia történik körülöttünk, hanem sokkal többről tudunk, ráadásul mindezt egyszerre kapjuk, miközben az emberi idegrendszer aligha arra készült, hogy nap mint nap magára vegye az egész bolygó félelmeit.

Ez könnyen kialakítja azt az érzést, hogy minden egyszerre omlik össze, még akkor is, ha a valóság ennél összetettebb.

Vannak azért valóban nyugtalanító jelek

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nincs okunk figyelni arra, ami körülöttünk történik, mert a háború valóság, a társadalmi szétesés valóság, az ember egyre nagyobb technológiai hatalma szintén valóság, ahogyan az is, hogy miközben soha nem volt ekkora tudás a kezünkben, egyre nehezebben válaszolunk arra az egyszerű kérdésre, hogy mire kellene használnunk.

A Biblia egyik legerősebb végidős képe talán éppen ezért nem valamelyik természeti katasztrófa, hanem maga az ember: az ember, aki önmagát helyezi minden fölé, aki már nem fogad el semmilyen nála nagyobb mércét, és aki azt gondolja, hogy amit technikailag meg tud tenni, azt erkölcsileg is meg szabad tennie.

Talán ez sokkal komolyabb figyelmeztetés, mint bármelyik látványos égi jel.

A keresztény embernek nem a világ végét kell várnia

Hanem Krisztust, és ez a kettő nem ugyanaz, mert a keresztény végidő-várás középpontjában nem a pusztulás, nem a háború, nem az Antikrisztus és nem a félelem áll, hanem az ígéret.

A Jelenések könyvének utolsó képe ugyanis nem a káosz, nem lángoló városokkal fejeződik be, hanem azzal a világgal, amelyben többé nincs halál, nincs gyász és nincs fájdalom.

Ezért a keresztény embernek nem rettegve kell figyelnie az órát, hanem úgy kell élnie, hogy készen álljon.

És ha valóban ez lenne az utolsó nemzedék?

A válasz akkor sem változna sokat, mert ugyanúgy szeretni kellene a családunkat, ki kellene békülnünk azzal, akivel még lehet, nem lenne érdemes elpazarolni az életet gyűlöletre, és nem lenne szabad eladni az igazságot csak azért, mert pillanatnyilag kényelmetlen.

Meg kellene tenni azt a jót, amelyet ma még meg tudunk tenni, és nem szabadna elfelejtenünk, hogy minden ember számára eljön egyszer a pillanat, amikor véget ér ez a földi történet, függetlenül attól, hogy a világ maga meddig áll még.

Talán ezért van különös bölcsesség abban, hogy Jézus soha nem ad dátumot, mert ha tudnánk, talán addig halogatnánk az életet, így viszont minden napnak súlya van.

Tényleg az utolsó időkben élünk?

Bibliai értelemben kétezer éve abban élünk, hogy pedig mi vagyunk-e az utolsó nemzedék, azt nem tudjuk, és talán nem is ezt a kérdést kellene a leggyakrabban feltennünk, hanem azt, hogy ha ma lenne az utolsó napunk, rendben lenne-e az, ahogyan éltünk.