Meghalt Pongrátz András, és ilyenkor az ember először csak nézi a hírt, a nevet, az életkort, a néhány mondatba sűrített életutat. Aztán egyszer csak megérkezik mögé mindaz, amit ez a név jelent: 1956, a ledöntött Sztálin-szobor, a Corvin köz, a pesti srácok, és egy ország, amely néhány napra kimondta, hogy elég volt.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Nyolcvannyolc éves volt. 1938-ban született, a kilenc Pongrátz-gyermek közül a legfiatalabb fiúként. 1956. október 23-án reggel még iskolába ment, az Eötvös Loránd Gépipari Technikum utolsó éves diákjaként, estére azonban már a Felvonulási téren állt, ahol a tömeg drótkötelekkel és teherautókkal próbálta ledönteni Sztálin szobrát. A kerekek kipörögtek, a kötelek elszakadtak, ő pedig, aki technikumba járt, tudta, hogy a fémet el kell vágni. Lángvágóért mentek, és saját visszaemlékezése szerint ő vágta el Sztálin lábát a csizmánál. Később azt is elmondta, hogy tudta: ezért akár halál is járhat.
Neki így kezdődött a forradalom.
Éjfél után hazatelefonált Soroksárra, az édesanyja pedig haza parancsolta. Másnap már a bevonuló tankok elé emeltek barikádot a társaival: szekrényt, asztalt, varrógépet, követ hordtak össze, hogy megállítsák a járműveket. A torlasz feltartóztatta őket, az oroszok végül kikerülték, majd szétlőtték a Templom teret.
A Pongrátz családból hat fiú fogott fegyvert a Corvin közben. Andrásnak nemzetőr-igazolványa és fegyvere is volt, ott volt november 1-jén is, amikor bátyját, Gergelyt főparancsnokká választották, a testvérei azonban igyekeztek óvni a legsűrűbb tűztől. Nem ő volt a Corvin köz parancsnoka. A legkisebb öccs volt, aki mégis ott maradt.
November közepén már keresték. Később úgy fogalmazott, nem akarta a kommunistáknak adni az életét, ezért Bálint bátyjával és két barátjával elindult nyugat felé. Három nap és három éjjel gyalogoltak, kerülve az utakat, azzal a megbeszélt fedőtörténettel, hogy a nagymamájukat mennek meglátogatni. Ausztrián és Anglián keresztül jutott el Amerikába, ahol lengyel származású feleségével, öt gyermekével és húsz unokájával élt.
De Magyarországot nem hagyta maga mögött.
Évtizedeken át dolgozott a kinti magyarságért, kulturális programokat, előadásokat szervezett, és oda is eljuttatta a magyar szót, ahová állami segítség nem ért el. A rendszerváltás után szinte minden évben hazajött, a Corvin közben pedig utoljára 2023. október 23-án mondott beszédet.
Le lehet írni mindezt, és még mindig kevés.
Mert nem egyszerűen egy ember ment el, hanem fogy egy nemzedék, amelynek tagjai nem visszaemlékeztek 1956-ra, hanem megélték. Nem archív felvételeken látták a Corvin közt, nem történelemkönyvből ismerték a sortüzeket és a megtorlást. Ott voltak.
És ez a két szó, hogy én ott voltam, ma már talán mindennél többet jelent.
Megtiszteltetés számomra, hogy személyesen ismerhettem 1956 hőseit, hallhattam a történeteiket, és hogy magam is PestiSrác lehettem. Talán ezért érint minden ilyen búcsú mélyebben egy halálhírnél. Aki hallhatta őket, tudja, mi a különbség történelem és élő tanúságtétel között: még volt, aki kijavított bennünket, ha rosszul meséltük, és azt mondhatta, ne így mondd, mert én ott voltam.
Ezek a hangok most egyre ritkábbak.
Pongrátz András azok közé tartozott, akik nem készültek hősnek. Egyszer eljött a pillanat, amikor választaniuk kellett félelem és szabadság, meghunyászkodás és haza között, és ők választottak. Sokan az életükkel fizettek ezért. Ő túlélte, és egész életében vitte tovább azok emlékét is, akik nem térhettek haza.
A szabadságot nem jelszóként kezelte, hanem olyasvalamiként, amiért adott esetben mindent oda kell adni. Magyarországot sem tette le valahol a határ túloldalán: magával vitte, őrizte, visszahozta, továbbadta.
Amíg közöttünk éltek ezek az emberek, 1956 nem pusztán múlt idő volt. Volt arca, hangja, tekintete. Most már nekünk kell helytállnunk az emlékezetben, hogy ne kopjon néhány kötelező mondattá, koszorúzássá és piros betűs nappá.
Mert egy nemzetet nemcsak úgy lehet legyőzni, ha elveszik a földjét vagy a szabadságát, hanem úgy is, ha elfelejtetik vele, kik voltak a hősei, ha összemossák az áldozatot az elnyomóval, ha relativizálják a megszállást, és ha október 23-a végül nem lesz több néhány zászlónál és egy hosszú hétvégénél.
1956 legfontosabb üzenete talán nem az, hogy ezek az emberek nem féltek, hanem az, hogy féltek, és mégis maradtak. Nem az, hogy nem szerették az életet, hanem az, hogy volt valami, amit az életüknél is fontosabbnak tartottak: a hazát, a szabadságot, a becsületet.
Most már rajtunk múlik, hogy a gyerekeink tudni fogják-e, miért lyukas a zászló, hogy száz év múlva jelent-e még valamit a Corvin köz neve, és hogy egy tizenhét éves fiú miért fogott lángvágót egy szobor lába alatt.
A zászlót ők emelték fel. Nekünk az a dolgunk, hogy ne engedjük lehullani.
Isten nyugosztalja Pongrátz Andrást. És adja, hogy méltók legyünk ahhoz, amit ránk hagyott.
