Betöltés...
Budapest
Az erőszak semmire sem megoldás
Friss hírekKét apostol, két különböző sors, egyetlen hit – Szent Péter és Szent Pál örökségeUram, köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!Apple Pay, iCloud, App Store: tömeges szolgáltatáskimaradások az Egyesült ÁllamokbanVigh Károly vezeti tovább a Paksi AtomerőművetÚj vezetés a Kincsem Park élén: Balogh Levente veszi át az irányítástKivégezték az újságírót, aki a drogkartellek és politikusok összefonódását kutattaMegszentelték a veszprémi Szent István király-templom új harangjaitA négy lovas már úton van? Megdöbbentő párhuzamok a Biblia és 2026 közöttValami nincs rendben – Egymás után állnak le a világ fontos rendszereiOrosz drón miatt zárták le a moldovai légteretFriss hírekKét apostol, két különböző sors, egyetlen hit – Szent Péter és Szent Pál örökségeUram, köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!Apple Pay, iCloud, App Store: tömeges szolgáltatáskimaradások az Egyesült ÁllamokbanVigh Károly vezeti tovább a Paksi AtomerőművetÚj vezetés a Kincsem Park élén: Balogh Levente veszi át az irányítástKivégezték az újságírót, aki a drogkartellek és politikusok összefonódását kutattaMegszentelték a veszprémi Szent István király-templom új harangjaitA négy lovas már úton van? Megdöbbentő párhuzamok a Biblia és 2026 közöttValami nincs rendben – Egymás után állnak le a világ fontos rendszereiOrosz drón miatt zárták le a moldovai légteret
Mi lenne, ha ma nem a politikára, hanem egymásra figyelnénk?

Mi lenne, ha ma nem a politikára, hanem egymásra figyelnénk?

Vélemény••2 perc olvasás

Vasárnap van. Lesznek még politikai viták, botrányok, győztesek és vesztesek, de a közös vasárnapjaink száma véges. És miközben egyre többet beszélünk arról, milyen világot szeretnénk, talán észre sem vesszük, hogy lassan elveszítjük azt a néhány embert, akik miatt egyáltalán érdemes jobb világról álmodnunk.

Hetediknap a Google Keresőben

Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!

Beállítás a Google-ben →
F
Főszerkesztő
Szerző

Milyen különös, hogy miközben egyre hangosabban beszélünk a hazáról, a nemzetről, a jövőről, arról, milyen országot szeretnénk magunknak és a gyerekeinknek, lassan megfeledkezünk arról az egészen kicsi világról, amelynek a sorsáért valóban felelősséggel tartozunk. Arról a néhány emberről, akivel reggelente találkozunk a konyhában, akinek ismerjük a lépteit, a szokásait, a hallgatását, és akiről mégis egyre kevesebbet tudunk, mert az életünket lassan teljesen kitölti mindaz, ami odakint történik.

Tudjuk, ki mit mondott tegnap, ki kinek üzent, ki kit sértett meg, és órákig tudnánk vitatkozni arról, kinek van igaza. Közben talán fel sem tűnik, hogy a gyerekünk napok óta csendesebb, a társunk fáradtabb, az édesanyánk pedig már harmadszor hívott a héten valami jelentéktelen apróság miatt, holott lehet, hogy csak a hangunkat szerette volna hallani.

H7

Telepítsd a Hetediknap-ot a kezdőképernyődre!

Azonnali belépés egyetlen érintéssel, zavartalan olvasási élmény mobilról.

És persze mindannyian rohanunk. Dolgozunk, intézkedünk, aggódunk, próbálunk megfelelni annak a temérdek elvárásnak, amelyet részben a világ, részben mi magunk támasztunk saját életünkkel szemben, és közben megnyugtatjuk magunkat, hogy majd hétvégén lesz időnk egymásra. Aztán eljön a hétvége, és valahogy abból is elfogy az idő.

Pedig milyen kevés kellene ahhoz, hogy legalább a vasárnap más legyen.

Például feltenni a húslevest.

Nem valami különlegeset, nem olyat, aminek a receptjét az interneten kerestük, hanem azt a régi, ismerős húslevest, amelynek az illatát már gyerekkorunkban is felismertük, és amelyhez hozzátartozott a vasárnap délelőtt minden apró zaja: a fedő halk koccanása, a zöldségek pucolása, az edények csörömpölése, a konyhából kiszűrődő beszélgetés.

A mama főztje. Vajon mitől volt annyira különleges?

Az ember felnőttként sokáig keresi a titkát, próbálja ugyanazokat a hozzávalókat használni, ugyanúgy főzni a levest, ugyanolyan vékonyra klopfolni a húst, és mégis, valami mindig hiányzik. Azt gondoljuk, talán egy fűszer, egy régi konyhai fogás, esetleg az a bizonyos fazék, amelyben évtizedeken át készült a vasárnapi ebéd.

Aztán egyszer csak megértjük, hogy nem a recept volt különleges, hanem az, hogy a mama nekünk főzött.

Nekünk válogatta a legszebb zöldségeket, nekünk tette félre a kedvenc húsunkat, és amikor már reggel ott állt a tűzhely mellett, gondolatban talán azt számolgatta, mikor érkezünk meg, vajon éhesek leszünk-e, és maradunk-e délután is. Minden mozdulatában ott volt a gondoskodás, abban a természetes, szinte észrevétlen formájában, amelyet az ember gyerekként magától értetődőnek vesz, felnőttként pedig már tudja, milyen ritka ajándék.

Nem azért volt olyan finom az a húsleves, mert a mama jobban ismerte a fűszereket, mint bárki más, hanem mert örült nekünk. Mert várt bennünket. Mert számára a vasárnap egyik legfontosabb eseménye az volt, hogy megérkezünk, leülünk az asztalhoz, eszünk, beszélgetünk, és néhány órára ismét együtt van a család.

Milyen természetes volt mindez akkor, és milyen fájdalmasan értékessé válik, amikor már nincs kinek azt mondanunk, hogy köszönöm, mama, nagyon finom volt.

A gyerekkor egyik nagy igazságtalansága, hogy éppen akkor nem értjük a szeretet legszebb gesztusait, amikor a legtöbbet kapjuk belőlük. Bosszankodunk a folytonos kínálgatáson, türelmetlenül hallgatjuk az ezerszer elmondott történeteket, szeretnénk mielőbb felállni az asztaltól, mert várnak a barátaink, a játékaink, később a saját életünk, amely akkor még végtelennek és halaszthatatlannak tűnik.

Aztán eltelik húsz, harminc, negyven év, és egyszer csak bármit megadnánk azért, hogy valaki még egyszer megkérdezze, kérünk-e egy kis levest, és ránk szóljon, hogy olyan keveset ettünk.

Nem a leves hiányzik. Még csak nem is a vasárnap. Hanem az az ember, akinek a szeretetében olyan természetességgel éltünk, hogy eszünkbe sem jutott: egyszer majd nélküle kell folytatnunk.

És talán éppen ezért olyan szomorú, hogy ma sokszor azokkal veszekszünk a legelkeseredettebben, akiket a legjobban szeretünk. Hogy egy családi ebéd képes néhány perc alatt politikai csatatérré változni, ahol mindenki bizonyítani akarja a saját igazát, ahol a mondatok egyre élesebbek, a sértések egyre személyesebbek, és ahol végül már senki sem emlékszik, min is kezdődött az egész, csak arra, hogy valaki megint megbántotta.

Mintha egy választás, egy párt, egy politikus vagy egy közéleti vita fontosabb lehetne annál az embernél, aki ott ül velünk szemben, és aki talán évtizedek óta része az életünknek.

Pedig lehet más a véleménye a testvérünknek, a szüleinknek, a felnőtt gyerekünknek, és ettől még ugyanazok maradnak, akikkel közös a múltunk, a gyerekkorunk, a családi történeteink, akik tudják, milyenek voltunk, amikor még nem kellett mindenről határozott álláspontot képviselnünk. Nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy szeressük egymást, és talán éppen a szeretet egyik legnehezebb próbája, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a másikat akkor is, amikor nem tudjuk meggyőzni.

Mert mit ér az igazunk, ha közben elveszítjük egymást?

A politika természetesen fontos, a közélet kérdései mindannyiunk életét érintik, és az sem lenne helyes, ha közönyösen szemlélnénk mindazt, ami körülöttünk történik. De ha a közélet végül beköltözik a nappalinkba, elfoglalja az ebédlőasztalunkat, és lassan már a családi kapcsolatainkat is annak alapján ítéljük meg, hogy ki melyik oldalon áll, akkor valamit nagyon elrontottunk.

Mert a hazaszeretet aligha lehet teljes, ha közben azokkal sem tudunk békében élni, akikkel egy otthonon osztozunk.

Ma, a szegények világnapján talán arról is érdemes lenne beszélnünk, hogy a nélkülözésnek vannak olyan formái, amelyeket nem lehet pénzben mérni. Hogy léteznek emberek, akiknek tele a hűtőszekrényük, rendben van a lakásuk, befizették a számláikat, vasárnaponként mégis egyedül ülnek az asztalnál, és már annak is örülnének, ha valaki felhívná őket, nem kötelességből, nem azért, mert szüksége van valamire, hanem egyszerűen azért, mert kíváncsi rájuk.

Milyen furcsa, hogy miközben egyetlen érintéssel kapcsolatba léphetünk szinte bárkivel a világon, egyre nehezebben jutunk el ahhoz az emberhez, aki talán csak néhány utcával arrébb lakik. Üzeneteket váltunk, képeket nézegetünk, hozzászólunk idegenek életéhez, és közben észrevétlenül hozzászokunk ahhoz, hogy a valódi jelenlétet valami egészen más helyettesítse.

Pedig egy ölelést nem lehet elküldeni. Egy közös ebédet nem lehet bepótolni egy kedves üzenettel. És hiába tudunk meg mindent a másik életéről a közösségi oldalakon, attól még fogalmunk sem biztos, hogy van arról, hogyan érzi magát.

A kereszténységnek pedig éppen itt kellene kezdődnie, a mindennapoknak ebben a sokszor jelentéktelennek tűnő világában, ahol a szeretet nem hangzatos kijelentés, hanem türelem, figyelem, jelenlét, olykor lemondás a saját kényelmünkről. Abban, hogy nem csupán azt szeretjük, aki könnyen szerethető, hanem azt is megpróbáljuk megérteni, akivel nehéz, aki másképpen gondolkodik, aki időnként bosszant bennünket, és akinek talán éppen akkor lenne a legnagyobb szüksége ránk, amikor nekünk a legkevesebb türelmünk maradt.

Nem kell ehhez tökéletes család, és nem kell úgy tennünk, mintha régen minden szebb és jobb lett volna. A régi vasárnapokban is volt fáradtság, veszekedés, sértődés, és bizony sokszor az édesanyák, nagymamák egész délelőtti munkája kellett ahhoz, hogy a többieknek jusson néhány óra nyugalom. Talán az volna a legszebb, ha a régi vasárnapokból nem a kötelezettségeket, hanem a figyelmet mentenénk át, ha nem egyetlen ember vállán nyugodna az egész családi ebéd, hanem mindenki hozzátenne valamit ahhoz, hogy jó legyen együtt lenni.

Mert nem a háromfogásos menü a fontos, nem a makulátlan terítő, nem a tökéletesen sikerült sütemény. A mama sem azért főzött nekünk, hogy egyszer majd gasztronómiai remekműként emlegessük a húslevesét, hanem mert szeretett, és ezt a szeretetet a maga egyszerű, hétköznapi módján így tudta a legszebben kifejezni.

És mi lenne, ha ma mi is megpróbálnánk ugyanígy szeretni?

Ha felhívnánk azt, akivel már régóta készülünk beszélni, ha végre nemcsak megígérnénk a látogatást, hanem el is mennénk, ha az ebéd végén nem kapnánk azonnal a telefonunk után, hanem ott maradnánk még egy kicsit az asztal mellett, meghallgatnánk egy régi történetet, akár századszor is, és nem éreznénk úgy, hogy ezzel valami fontosabbtól vesszük el az időt.

Mert egyszer majd lesz egy vasárnap, amikor valaki széke üresen marad. És lehet, hogy akkor már nem is arra emlékszünk, milyen volt az utolsó közös ebéd, csak arra, hogy milyen jó lenne még egyszer ott ülni vele, hallgatni a hangját, nevetni egy régi történeten, vagy egyszerűen csak együtt lenni, minden különösebb ok nélkül.

Éppen ezért nem szeretném, ha ez a vasárnap a hiányról szólna. Sokkal inkább arról, hogy ma még tehetünk valamit, hogy amíg élünk, amíg van kit felhívnunk, van kivel leülnünk, van, akinek főzhetünk, vagy aki szeretettel készít nekünk ebédet, addig nem késő figyelmesebben, türelmesebben, szeretetteljesebben élni.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ sorsa mindig valahol máshol dől el, parlamentekben, kormányüléseken, tárgyalóasztaloknál, olyan emberek kezében, akiknek a döntéseire kevés befolyásunk van. Pedig a saját kis világunkat naponta alakítjuk, gyakran észrevétlenül, egy-egy kimondott vagy visszanyelt mondattal, egy megbocsátással, egy elmaradt vagy éppen megtett telefonhívással, azzal, hogy időt szánunk-e valakire, vagy megint fontosabbnak találunk valami mást.

Nem tudjuk egyetlen vasárnap alatt rendbe tenni az országot, megszüntetni a gyűlölködést vagy kibékíteni mindenkit mindenkivel. De azt eldönthetjük, milyen hangon szólunk egymáshoz, hogyan bánunk azokkal, akik szeretnek bennünket, és hogy a saját otthonunkban hagyunk-e helyet a békének.

Talán nem is kellene olyan messzire mennünk a válaszért. A 133. zsoltárban ott van mindaz, amit a vasárnapi asztal mellett olyan könnyen elfelejtünk: „Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!”

Milyen egyszerű mondat, és milyen nehéz néha eszerint élni. Mert az egység nem azt jelenti, hogy mindenről ugyanazt gondoljuk, hogy soha nem vitatkozunk, vagy hogy nincsenek sérelmeink. Hanem azt, hogy a nézeteltéréseink ellenére is összetartozunk, és ezt az összetartozást nem áldozzuk fel egyetlen vita kedvéért sem.

Talán innen kellene kezdeni a változást, nem nagy szavakkal, nem újabb fogadalmakkal, hanem azzal, hogy ma valakinek örömet szerzünk, hogy nem az utolsó szót akarjuk kimondani egy vitában, hanem megpróbáljuk megérteni a másikat, hogy a szeretetet nem valami távoli, fennkölt eszményként emlegetjük, hanem végre gyakoroljuk.

Akár egy tányér húslevessel.

Mert a mama főztjének titka végül is nem volt olyan bonyolult. Szeretett bennünket, és amit adott, abban benne volt ő maga.

Talán nekünk is ezt kellene megtanulnunk tőle, amíg még van kitől, vagy továbbadnunk mindazt, amit egykor tőle kaptunk.

A világ olyanná lesz, amilyenné tesszük. A csoda bennünk van, a változás pedig rajtunk múlik.

És mi lenne, ha ma végre nem a politikára, hanem egymásra figyelnénk?

Áldott, békés vasárnapot!

#közös ebéd#keresztény értékek#asárnap#szeretet#vezércikk#összetartozás#család#133. zsoltár
Megosztás:

Hozzászólások

0/2000
Kommentek betöltése…