Mindössze négyéves – mégis ő tudta, mit kell tenni, amikor összeesett az édesanyja
Mindössze négyéves – mégis ő tudta, mit kell tenni, amikor összeesett az édesanyja
Négyéves. Abban a korban, amikor sok gyerek még csak most tanulja meg biztosan a számokat, ő már azt is tudta, melyik hármat kell beütni, ha baj van. Egy Pest vármegyei kisfiú a 112-es segélyhívót tárcsázta, amikor édesanyja összeesett – és ezzel pontosan azt tette, amire a felnőttek korábban megtanították.
Vannak hírek, amelyekben nem a rendkívüli esemény a legfontosabb, hanem az a néhány hétköznapi perc, amely jóval korábban történt. Amikor egy szülő leült a gyermekével, és elmondta neki: ha egyszer nagy baj van, ezt a számot kell hívnod.
Egy Pest vármegyei családban ez a beszélgetés most életbevágóan fontosnak bizonyult.
Az Országos Mentőszolgálat által nyilvánosságra hozott történet szerint egy édesanya rosszul lett és összeesett. Négyéves kisfia nem maradt teljesen eszköztelen: tudta, hogy a 112-t kell hívnia. A beszámolók szerint nyugodtan válaszolt a segélyhívás során feltett kérdésekre, igyekezett pontos információkat adni, és még arra is felhívta az érkezők figyelmét, hogy a családnál kutya van.
Könnyű ilyenkor azt mondani: milyen bátor kisfiú. És valóban az. De a történet másik hősei azok a felnőttek, akik előre gondolkodtak.
Négy dolog, amit egy kisgyerek is megtanulhat
Nem kell egy óvodást kis mentőtisztté képezni. Sőt: veszélyhelyzetben nem az a feladata, hogy diagnózist állítson fel vagy bonyolult elsősegélynyújtást végezzen. Néhány egyszerű információ viszont óriási különbséget jelenthet:
Tudja, hogy sürgős veszély esetén a 112-t kell hívni.
Tudja megmondani a saját nevét, és amennyire életkora engedi, azt is, hol lakik vagy hol van éppen.
Egyszerű mondatban el tudja mondani, mi történt: „anya elesett”, „apa nem ébred fel”, „tűz van”.
Tudja, hogy maradjon vonalban, figyeljen a segélyhívó operátorára, és kövesse az utasításait.
És van egy ötödik lecke is: a 112 nem játék. Téves vagy tréfából indított hívások lefoglalhatják a vonalat olyanok elől, akik valóban bajban vannak.
Nem félelmet kell tanítani, hanem kapaszkodót
Sok szülő azért nem beszél ilyesmiről egy kisgyerekkel, mert nem szeretné megijeszteni. Ez érthető. A felkészítésnek azonban nem kell ijesztőnek lennie. Lehet egyszerű családi szabály: ugyanúgy, ahogyan megtanítjuk, hogy a piros lámpánál megállunk, azt is megtaníthatjuk, kitől kérünk segítséget, ha egy felnőtt hirtelen nem tud.
Érdemes időnként játékosan átismételni a lakcímet, a szülő teljes nevét, és azt, mi számít valódi vészhelyzetnek. Nem azért, hogy a gyerek a bajt várja, hanem hogy ha egyszer mégis bekövetkezik, legyen a kezében egy kapaszkodó.
Ennek a négyéves kisfiúnak volt.
És néha három számjegy mögött ott van mindaz, amit szülőként a legjobban szeretnénk átadni: figyelem, bizalom és annak tudata, hogy bajban is lehet segítséget kérni.
