Sokáig gondolkodtam, megírjam-e ezt a cikket, mert évekig vezettem a Palávert, így pontosan tudom, milyen az, amikor élő adásban megszólal egy betelefonáló, akiről semmit sem tudsz, fogalmad sincs, mit fog mondani, mégis neked kell néhány másodperc alatt eldöntened, meddig engeded beszélni, hol vágsz közbe, és mikor érkezik el az a pont, amikor nincs tovább. Egy idő után kialakul a reflex, és a tapasztalt műsorvezető meghallja azt a félmondatot, amelynél már nem azon gondolkodik, hogyan folytassa a beszélgetést, hanem lezárja.

Van az a mondat, amely után nincs tovább

A szeptember 15-i Paláverben eljött ez a pillanat, amikor egy idős hangú betelefonáló Magyar Péterről beszélve odáig jutott, hogy nincs-e Magyarországon olyan „mesterlövész”, illetve „jó céllövő”, aki „kiiktatná” őt; előtte már arról beszélt, hogy néhány száz „igaz magyarnak” ki kellene takarítania a parlamentet – „de nem seprűvel” –, egyszer azt is hozzátette, hogy nincsenek gyilkos hajlamai, majd mégis visszatért a céllövőhöz.

Palányi Nóra nem szakította meg azonnal a hívást, hagyta, hogy a gondolatmenet a stúdió mikrofonján keresztül végigfusson, és csak később határolódott el; a HírTV és a HírFM másnap közölte, hogy a műsorvezető az érvényes protokollal ellentétesen járt el, ezért megszüntették a munkaviszonyát, az ügyben pedig belső vizsgálatot indítottak.

Palányi Nóra hibázott, ezen nincs mit szépíteni, és azzal sem akarom felmenteni, hogy nehéz műfaj az élő rádió, mert tudom, hogy nehéz: csináltam évekig. Bárki hibázhat, aki dolgozik, élő adásban pedig különösen kegyetlen egy rossz döntés, hiszen nincs radír, nincs vágás, nincs második felvétel. Amikor azonban egy betelefonáló egy másik ember életének kioltásáról kezd beszélni, nem várjuk meg, hová akar kilyukadni, nem kérdezünk vissza, nem próbáljuk megfejteni, mire gondolt, mert a „mesterlövész” és a „kiiktatás” után nincs félreértés: ott már nem politikai metaforáról van szó, hanem egy ember életéről.

Palányi nem nyomta meg időben a gombot, hibázott, és ennek lett következménye: elveszítette az állását.

Eddig tart a szakmai rész. Innentől kezdődik az, amiért ezt a cikket mégis megírtam.

Amikor én vezettem a műsort, még „visszahívásos” rendszer sem volt, nem volt előszűrés; megszólalt a telefon, onnantól pedig nemcsak a beszélgetésért feleltem, hanem azért is, mi marad adásban. Ha valaki átlépte a határt, nem volt idő hosszan mérlegelni: megnyomtam a kikapcsoló gombot, majd közöltem, hogy a magam és a szerkesztőség nevében elhatárolódom az ilyen kijelentésektől, mások életének kioltását, a gyűlöletet, az agressziót és az erőszak minden formáját elítéljük, a hallgatókat pedig arra kérem, hogy véleményük megfogalmazásakor tanúsítsanak kellő önmérsékletet.

És a betelefonáló?

Nem Palányi beszélt mesterlövészről, és nem ő mondta ki azt, hogy „kiiktatni”; ő nem állította le időben azt, aki kimondta, ami súlyos hiba, a mondat azonban ettől még valaki másé.

Engem egyre inkább az érdekel, hogyan jut el valaki odáig, hogy felhívjon egy országosan sugárzott műsort, kivárja, amíg adásba kerül, majd hallgatók ezrei előtt egy másik ember életének kioltását dobja be a politikai problémák egyik lehetséges megoldásaként, ráadásul nem egy kocsmai asztal mellett, nem egy névtelen kommentfolyamban, ahová odahány valamit, aztán becsukja a laptopot, hanem élő adásban, a saját hangján, olyan természetességgel, mintha ez is csak egy vélemény volna.

Pedig nem az.

Számomra nem is az a legijesztőbb ebben a történetben, hogy egy műsorvezető nem reagált elég gyorsan, hanem az, hogy valaki eljutott addig a telefonig, felhívta a műsort, kivárta a kapcsolást, majd kimondta mindezt, mert valahol útközben elveszett az a magától értetődő határ, amelynek még jóval a stúdió előtt meg kellett volna állítania.

A cikk megírásáig nem találtam nyilvános tájékoztatást arról, indult-e eljárás a betelefonálóval szemben, és nem az én dolgom eldönteni, hogy a kijelentése jogilag milyen megítélés alá esik; azt azonban meg lehet kérdezni, mi történik azzal az emberrel, aki az egész ügyet kiváltó mondatokat kimondta, mert különös történetet mesélnénk el magunknak, ha a végén csak arról beszélnénk, aki későn nyomta meg a gombot, arról pedig megfeledkeznénk, aki miatt egyáltalán meg kellett volna nyomni.

Nem az számít, kiről mondták

Mielőtt ebből is sikerülne Magyar Péter-párti vagy Magyar Péter-ellenes ügyet gyártanunk, érdemes kimondani azt, amit valamikor még kínos lett volna külön elmagyarázni: másik ember halálát kívánni nem normális. Sem Magyar Péterét, sem Orbán Viktorét, ahogyan a sarki fűszeresét sem, a szomszédét sem, annak az újságírónak a halálát sem, akitől felmegy a vérnyomásunk, és annak a politikusnak a halálát sem, akiről őszintén azt gondoljuk, hogy mindent rosszul csinál.

Nem kell szeretni, nem kell egyetérteni vele, lehet leváltani, kifütyülni, tüntetni ellene, lehet róla lesújtó véleményünk, és lehet olyan politikai ellenfelünk, akit soha többé nem akarunk hatalom közelében látni, de ettől még ember; ha pedig ezt már politikai magyarázatokkal kell körbebástyáznunk, akkor sokkal nagyobb baj van velünk, mint amit egy rosszul kezelt rádiós telefonhívás önmagában megmutat.

Ráadásul nem most jutottunk idáig, hiszen Orbán Viktorral kapcsolatban is voltak korábban olyan nyilvános megszólalások, amelyekben a halála jelent meg a politikai indulat tárgyaként, de nem az a fontos kérdés, hogy akkor hány cikk született, hányan háborodtak fel vagy ki kiabált hangosabban, hanem az, hogy mindig ugyanaz volt-e a mércénk.

Mert túl gyakran nem azt néztük először, mit mondtak, hanem azt, kiről mondták; ha a mi emberünkről, felháborodtunk, ha a másikéról, könnyebben jött a magyarázat, hogy vicc volt, indulat, szarkazmus, politikai túlzás, ne legyünk már ennyire érzékenyek. Csakhogy amit tegnap elnéztünk azért, mert azzal történt, akit nem szeretünk, arra ma nehéz hitelesen azt mondani, hogy elfogadhatatlan, amikor azzal történik, akit igen.

A mérce éppen attól mérce, hogy nem tesszük arrébb aszerint, ki áll rajta.

Emberből címke, címkéből céltábla

Itt van az egész történet mélyén az a baj, amely jóval régebbi a Paláver adásánál: lassan leszoktunk arról, hogy emberekről beszéljünk, és helyettük címkéket gyártottunk – fideszes, tiszás, baloldali, jobboldali, libsi, náci, hazaáruló, szektás, propagandista, ügynök, megafonos, sorosista, fasiszta –, a címke pedig roppant kényelmes, mert nem kell mögötte meglátni az embert.

Nem kell arra gondolni, hogy akit a képernyő előtt gyűlölünk, este hazamegy valakihez, vannak gyerekei, szülei, barátai, félelmei és veszteségei, ugyanúgy fáj neki, ha megütik, ugyanúgy vérzik, ha megsebesítik, és ugyanúgy egyetlen élete van, mint nekünk.

Ha mindezt lehántjuk róla, marad „a másik”, az ellenfélből pedig lassan ellenség lesz, az ellenséggel pedig már egészen más nyelven lehet beszélni: először takarodjon, aztán el kell zavarni, el kell tüntetni, el kell takarítani, végül egyszer csak megérkezik a szó, amely a Paláverben is elhangzott.

Kiiktatni.

Nem ugyanazt jelentik ezek a kifejezések, és nem akarok minden durva politikai mondatból erőszakos fenyegetést csinálni, mert éppen azzal mosnánk el a valódi határt; csakhogy amikor a „kiiktatás” mellett már egy mesterlövész is megjelenik, nincs mit félreérteni.

A mikrofon másik végén sem szűnik meg a felelősség

A felelősség nem állhat meg a stúdió ajtajánál, mert felelős a műsorvezető azért, amit adásban hagy, a szerkesztőség azért, milyen szabályok szerint működteti a műsort, a politikus a szavakért, amelyekkel egymásról és egymás híveiről beszél, és felelősek vagyunk mi, újságírók is, amikor a figyelemért folytatott versenyben még egyet tekerünk a hangerőn.

De felelős az is, aki felhívja a műsort, mert a mikrofon másik végén sem szűnik meg a felelősség.

Palányi Nórának néhány másodperce volt, nem tette meg időben, hibázott, és viseli a következményét; nekünk viszont évek óta ott van ugyanez a gomb a kezünkben, és megnyomhatnánk akkor, amikor a saját oldalunkon kívánják valaki halálát, akkor is, amikor a másikon, és akkor is, amikor ellenfélből ellenséget csinálunk, emberből címkét, címkéből pedig céltáblát.

Nem kell előtte megnézni, ki az, mert lehet Orbán Viktor, Magyar Péter vagy a sarki fűszeres.

Mindegy.

Ember.

Talán ideje megnyomni azt a gombot, mert ez a történet végül nem Palányi Nóráról mond el valamit.

Rólunk mond el valamit. Nekünk mutat tükröt. Vajon van-e elég bátorságunk belenézni?