Ma már szinte mindenhova gyorsabban eljuthatunk, mint valaha. Néhány óra alatt országokat, akár kontinenseket hagyunk magunk mögött, a telefonunk pedig másodpercek alatt kijelöli előttünk az utat, és szinte percre pontosan megmondja, mikor érkezünk meg. A várakozás lassan elvesztegetett időnek tűnik. Türelmetlenek vagyunk, ha késik a vonat, ha valaki nem válaszol rögtön, vagy ha bármi tovább tart annál, mint amire számítottunk.

Mintha észrevétlenül hozzászoktunk volna ahhoz, hogy mindenhova sietnünk kell, és lehetőleg minél hamarabb célba érni.

Ezzel szemben, éppen ebben a felgyorsult világban emberek sokasága dönt úgy mégis, hogy hátizsákot vesz a vállára, és gyalog indul el.

Nem néhány kilométerre, hanem százakra. Napokon, olykor heteken át mennek. Vállalják a fáradtságot, a fájó lábakat, az időjárást, az egyhangúnak tűnő kilométereket és azt is, hogy az útból semmit sem lehet egyszerűen átugrani.

Talán éppen ez teszi olyan különössé a zarándoklatot ma. Egy olyan korban, amely szinte minden akadályt igyekszik eltávolítani előlünk, vannak, akik önként vállalják a nehézséget. Amikor minden percet megpróbálunk hasznossá tenni, ők napokat adnak az útnak.

Miért? Mit adhat az út, amit maga a megérkezés nem?

A legismertebb zarándokút, az El Camino ma már fogalom, de Európát olyan utak egész hálózata szeli át, amelyeken évszázadok óta járnak zarándokok. Van, aki Santiago de Compostela felé tart, más Fátimába, Mariazellbe vagy éppen Szent Olav sírjához Trondheimbe. Más tájak, más történetek, más célpontok – az indulás mögött pedig talán ugyanaz az ősi emberi késztetés: egy időre otthagyni azt, ami megszokott, és elindulni valami felé.

Amikor nincs hová sietni

A hétköznapokban szinte mindig történik valami. Üzenetek érkeznek, válaszolni kell, dolgozni, intézni, odaérni. Ha pedig végre lenne néhány csendes percünk, gyakran azt is megtöltjük valamivel.

Egy hosszú gyalogúton egyszer csak nagyon kevés dolog marad.

Felkelni. Elindulni. Menni. Megállni. Aztán továbbmenni.

Amikor végre elül körülöttünk a zaj, sokszor éppen akkor halljuk meg igazán, mi minden zajlik bennünk. Sokszor éppen akkor válnak hangossá azok a gondolatok, amelyekre hónapok óta nem jutott időnk. Egy félbehagyott beszélgetés. Egy döntés, amelyet kerülünk. Valaki, akit hiányolunk. Valami, amit nem tudunk elengedni.

Az út ezeket nem oldja meg helyettünk. Egy veszteség nem lesz kisebb attól, hogy száz kilométert gyalogoltunk, és egy nehéz döntést sem hoz meg helyettünk a következő kilométerkő.

De ad valamit, amiből a hétköznapokban meglepően kevés jut: időt és csendet ahhoz, hogy végre végiggondoljuk, mi van bennünk.

Utolérni magunkat

Talán ez az egyik oka annak, hogy a zarándoklat a mai világban sem tűnt el.

Miközben folyamatosan időt próbálunk nyerni, néha éppen önmagunkra nem marad időnk. A testünk odaér a munkahelyre, a találkozóra, a következő feladathoz. Tesszük, amit kell, haladunk tovább.

Csak közben előfordul, hogy valahol lemarad mögöttünk az, amit érzünk.

Egy hosszú úton nincs gyorsítás. Az emelkedőt nem lehet átugrani, a kilométereket nem lehet megspórolni. Egyik lépést kell megtenni a másik után.

Talán éppen ettől történhet meg valami egészen egyszerű: az embernek végre van ideje utolérni saját magát.