Egy apró mustármagból idővel akkora növény fejlődik, hogy a madarak menedéket találnak az ágai között. Jézus ezzel az egyszerű képpel beszél Isten országáról. Egy olyan világban, ahol mindent a látható sikerhez és az azonnali eredményekhez mérünk, különösen fontos emlékeztető ez: attól, hogy valaminek ma még nem látjuk a gyümölcsét, nem biztos, hogy hiábavaló.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Ma mindenki látszani akar. Hangosabbnak, sikeresebbnek, fontosabbnak tűnni, mint a többiek. Versenyzünk a figyelemért, a követőkért, az elismerésért, miközben egyre kevesebb szó esik azokról, akik csendben, minden különösebb felhajtás nélkül végzik a dolgukat. Az anyáról, aki fáradtan is meghallgatja a gyermekét. Az apáról, aki megtartja az ígéretét. Arról az emberről, aki akkor is becsületes marad, amikor senki sem ellenőrzi, és arról, aki a saját gondjai közepette is képes észrevenni mások baját. Nem ők kerülnek címlapokra, pedig nélkülük alighanem szétesne a világ.
Jézus a mai evangéliumban egy mustármagról beszél. Egy jelentéktelennek tűnő apróságról, amelyből idővel olyan növény fejlődik, hogy a madarak menedéket találnak az ágai között. Nem a mag mérete a fontos, hanem az, ami benne rejlik. És talán éppen ezt felejtjük el olyan könnyen a saját életünkben is.
Hányszor érezzük, hogy hiába próbáljuk tisztességre nevelni a gyermekeinket, amikor a világ naponta az ellenkezőjét mutatja nekik? Hányszor gondoljuk, hogy felesleges becsületesnek maradni, amikor mások láthatóan a hazugságból is előnyt kovácsolnak? Hányszor próbálunk békét teremteni, miközben körülöttünk mindenki a következő vitára készül?
Pedig nem minden hiábavaló, aminek még nem látjuk az eredményét. Lehet, hogy a gyermekünk ma még legyint arra, amit mondunk neki, de húsz év múlva éppen a szavaink segítik majd át egy nehéz döntésen. Lehet, hogy akinek ma segítünk, soha nem fogja megköszönni, de egyszer ő is továbbadja valakinek azt a jót, amit kapott. És az is lehet, hogy egyetlen őszinte mondatunk többet ér, mint száz hangzatos beszéd.
Nem tudhatjuk előre. A magvető sem ássa fel minden reggel a földet, hogy ellenőrizze, nő-e már a vetés. Elveti, gondozza, és tudja, hogy a növekedéshez idő kell.
A hittel sem vagyunk másként. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az igazán hívő ember mindig erős, soha nem bizonytalanodik el, és minden kérdésére tudja a választ. Pedig attól, hogy valaki hisz Istenben, még ugyanúgy elfáradhat, félhet, csalódhat, és néha azt sem tudja, hogyan tovább. A hit nem garancia arra, hogy elkerülnek bennünket a nehézségek. Sokkal inkább kapaszkodó akkor, amikor már nem tudunk pusztán a saját erőnkre támaszkodni. Nem attól leszünk jó keresztények, hogy soha nem botlunk meg, hanem attól is, hogy képesek vagyunk felállni, belátni a tévedéseinket, és újrakezdeni.
Jézus ugyanebben az evangéliumi szakaszban a kovászhoz is hasonlítja Isten országát. Egy kevés kovász átjárja az egész tésztát. Nem látványosan, nem hangosan, hanem lassan, belülről. Érdemes lenne ezen elgondolkodnunk most, amikor annyit beszélünk a békéről, miközben sokszor a saját otthonunkban sem tudjuk megteremteni. Könnyű békét követelni a világtól, és közben haraggal fordulni ahhoz, akivel együtt élünk. Könnyű szeretetről beszélni, majd az első nézeteltérésnél megalázni a másikat. Pedig a béke nem ott kezdődik, hogy mindenki egyetért velünk. Hanem ott, hogy akkor is képesek vagyunk tisztelettel bánni egymással, amikor nem értünk egyet.
Ma negyven éve annak, hogy II. János Pál pápa hívására Assisiben különböző keresztény egyházak és világvallások képviselői gyűltek össze, hogy a békéért imádkozzanak. Négy évtized telt el, és a világ még mindig háborúktól, gyűlölettől, félelemtől hangos. De talán éppen ezért fontos megértenünk, hogy a béke nem kizárólag államfők és diplomaták feladata. Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogyan beszélünk a gyermekeinkkel, hogyan fordulunk a házastársunkhoz, hogyan viselkedünk azzal, aki másként gondolkodik, és képesek vagyunk-e megállni, mielőtt kimondunk valamit, amivel sebet ejtünk a másikon.
A mustármag példázatának számomra mégsem az a legszebb része, hogy a növény nagyra nő, hanem az, hogy végül másoknak is menedéket ad. Mert valahol az emberi életnek is ez az egyik legfontosabb értelme: hogy legyen valaki, aki számíthat ránk. Aki mellettünk biztonságban érzi magát. Aki egyszer majd azért tud továbbmenni, mert egy nehéz pillanatban nem hagytuk magára. Ehhez nem kell vagyon, hatalom vagy különleges tehetség. Néha elég egy megtartott ígéret, egy őszinte bocsánatkérés, vagy egyszerűen az, hogy ott vagyunk, amikor szükség van ránk.
Nem kell ma megváltanunk a világot. Nem kell minden problémát megoldanunk, és nem kell minden vitát megnyernünk. De azt az egyetlen jót, amit ma megtehetünk, ne halasszuk holnapra. Lehet, hogy számunkra csak egy apró gesztus, amelyre néhány nap múlva már nem is emlékszünk. Valaki másnak azonban éppen az adhat erőt, hogy ne adja fel.
Mert ami nekünk csak egy mustármag, abból egyszer valaki másnak menedéket adó fa nőhet.
Mai evangélium: Lk 13,18–21
