Önöknek nincs olyan érzése a közösségi médiás posztokat olvasva, mintha mindenki elvégzett volna legalább három félév pszichiáter-képzést két Facebook-poszt között..?

Ha valaki mást gondol a világról, mint mi, akkor hülye. Ha egy politikus vállalhatatlanul viselkedik, pszichopata. Ha rossz döntést hoz, mentálisan alkalmatlan. Ha olyat mond, amit ép ésszel nehéz követni, már kész is a diagnózis, lehetőleg kommentben, nagybetűvel, három felkiáltójellel. És akkor most hadd kérdezzek valamit.

Elment az eszünk?

Nem azért kérdezem, mert védeni akarom a politikusokat. Éppen ellenkezőleg. Azért zavar ez az egész fotelpszichiátria, mert miközben mindenki egymást túllicitálva találgatja, kinek milyen mentális problémája lehet, lassan elfelejtjük feltenni az egyetlen kérdést, amelynek egy demokráciában valóban jelentősége van.

Mit tett?

Nem az érdekel, mit gondolunk a lelkiállapotáról. Nem tudjuk. Nem vizsgáltuk. Nem vagyunk az orvosai, és a legtöbbünk még csak nem is orvos.

A döntése viszont ott van előttünk. A mondata elhangzott. A dokumentumon ott az aláírása. A következményt pedig valakinek viselnie kell. Erről kellene beszélnünk.

Régen legalább a bolondnak volt becsülete

A történelem egyébként egészen érdekes szerepet adott azoknak, akiket bolondnak neveztek.

Az orosz hagyomány ismerte a jurodivij, a „szent bolond” alakját: azt az embert, aki kívül állt a társadalmi szabályokon, ezért olykor olyan igazságokat is kimondhatott, amelyeket más nem mert. A hagyomány még Rettegett Iván korához is köt ilyen történeteket.

Az európai udvari bolond szerepe más volt, de benne is ott volt ugyanez a különös szabadság. Tréfába csomagolhatta azt, amit a király körül mindenki más inkább lenyelt. A csörgős sapka néha nagyobb szabadságot adott, mint a bársonykabát. Nem azért, mert az uralkodók annyira szerették az igazságot. Hanem mert a bolond kívül állt a rendes hatalmi játékon. Nem miniszteri széket akart. Nem államtitkári kinevezésért ácsingózott. Nem közbeszerzésre várt. Neki az volt a dolga, hogy néha tükröt tartson.

Ma mintha fordítva ülnénk a lovon.

Nem a hatalomnak tartunk tükröt, hanem egymás homlokára ragasztunk diagnózisokat. Őrült. Pszichopata. Nárcisztikus. Elmebeteg. Zakkant.

Egy komment, és már készen is vagyunk. Nem kell érvelni, bizonyítani, dokumentumokat olvasni, döntéseket végignézni, következményeket számba venni. A másik ember bekerült egy dobozba, a doboz tetejét rácsaptuk, mehetünk ebédelni. Csakhogy ettől még egyetlen politikai kérdést sem válaszoltunk meg.

A tisztelet nem hajbókolás

Valahol itt veszítettük el a tisztelet kultúráját is. És mielőtt bárki félreértené: a tisztelet nem azt jelenti, hogy a hatalom előtt mélyen meghajolunk. Isten ments.

A tisztelet nem szolgalelkűség. Nem hallgatás. Nem az, hogy „biztosan jobban tudják odafent”. És pláne nem az, hogy egy vezető döntését azért fogadjuk el, mert ő hozta. Éppen ellenkezőleg.

A tisztelet ott kezdődik, hogy a másikat akkor is emberszámba veszem, amikor keményen vitatkozom vele. Nem fosztom meg a méltóságától azért, mert szerintem alkalmatlan. Nem találok ki betegséget neki azért, mert felháborít, amit csinál. De ettől még számon kérem.

Sőt.

Éppen azért kérem számon.

Mert felnőtt embernek tekintem, akinek hatalma van, döntéseket hoz, és felel azok következményeiért. Ez a különbség lassan teljesen eltűnik a közéletünkből. Azt hisszük, hogy csak két lehetőség van: rajongani valakiért vagy gyűlölni. Pedig van egy harmadik.

Felelősséget követelni.

Engem nem a diagnózisa érdekel

Ha egy vezető furcsán viselkedik, annak lehet jelentősége. Ha elveszíti az önkontrollját, annak is. Ha láthatóan nem hallgat szakemberekre, ellentmond saját korábbi állításainak, indulatosan reagál a kritikára, vagy olyan döntéseket hoz, amelyek súlyos következményekkel járnak, minderről beszélni kell. Csak ne játsszunk orvost. Kérdezzünk inkább.

Milyen döntést hozott? Milyen információk alapján? Kiket hallgatott meg előtte? Milyen szakmai figyelmeztetéseket kapott? Figyelembe vette őket? Ki vállalja a következményeket? Ha kiderül, hogy rossz volt a döntés, képes-e kimondani? És ha újra meg kellene hoznia, ugyanígy döntene? Na, ezek már kellemetlen kérdések. Sokkal kellemetlenebbek annál, mint hogy valaki odakommenteli: „ez teljesen bolond”. Mert arra könnyű legyinteni. A tényre nehezebb. Az aláírásra még nehezebb. A következményre pedig különösen.

A hatalom nem magánjátszótér

Egy vezető döntése ugyanis nem magánügy. Ha én rosszul döntök arról, hogy esernyő nélkül indulok-e el otthonról, legfeljebb elázom. Ha egy ország vezetője dönt rosszul, annak ára lehet milliárdokban, munkahelyekben, családok megélhetésében, nemzetközi kapcsolatokban, biztonságban, szélsőséges esetben emberéletekben mérhető. Ezért nem érdekel különösebben, hogy szerethető-e. Nem randizni akarunk vele. Nem kell jó fejnek lennie. Nem kell úgy beszélnie, ahogy én beszélnék. Nem kell ugyanazokat a könyveket olvasnia, ugyanazon nevetnie, és még csak sörözni sem kellene szívesen elmennem vele. Egy dolgot kell tudnom:

rá lehet-e bízni azt a hatalmat, amelyet megkapott?

És erre nem pszichiátriai diagnózis ad választ. Hanem a teljesítménye. A döntései. Az önkontrollja. Az ítélőképessége. Az, hogyan reagál arra, amikor kiderül, hogy tévedett. Az, hogy tűri-e maga körül azokat, akik nemet mondanak neki. És mindenekelőtt az, hogy léteznek-e körülötte olyan intézmények, amelyek akkor is megállítják, amikor ő maga már nem akar megállni. Mert egy normálisan működő ország nem arra épít, hogy majd mindig bölcs, higgadt, tévedhetetlen ember ül a megfelelő székben. Ilyen ember ugyanis nincs. Arra épít, hogy van kontroll. Van törvény. Van parlament. Van ellenőrzés. Van sajtó, amely kérdez. És vannak állampolgárok, akik nem alattvalónak képzelik magukat.

Talán itt kezdődik újra a tisztelet

Nem kell szeretnünk egymást. Még csak egyetértenünk sem kell. De valamit jó lenne visszatanulni. Azt, hogy az ember és a cselekedete nem ugyanaz.

Az emberi méltóság nem attól függ, kire szavazott valaki. A politikai döntés viszont nem válik érinthetetlenné attól, hogy egy általunk tisztelt ember hozta. Lehet valakit emberszámba venni, és közben azt mondani neki: alkalmatlan vagy erre a feladatra. Lehet tisztességesen beszélni róla, és közben követelni a lemondását. Lehet azt mondani: nem tudom, mi zajlik benned, és nem is fogok diagnózist gyártani rólad.

De azt pontosan látom, mit tettél.

Talán ez lenne a tisztelet kultúrájának első lépése. Kevesebb diagnózis. Kevesebb személyes gyalázkodás. Kevesebb rajongás is. És sokkal több kérdés.

Mert a hatalomnak nem arra van szüksége, hogy szeressük. Arra meg végképp nincs, hogy fotelből betegségeket találjunk ki neki. A hatalmat ellenőrizni kell. A döntést megvizsgálni. A következményt megmutatni. A felelőst pedig nevén nevezni.

Ne diagnosztizáld a vezetőt. Nézd meg, mit tett. Kérdezd meg, miért tette. Nézd meg, mit okozott. És ha a döntése vállalhatatlan, ne az épelméjűségéről vitatkozz. Kérd számon.

Mert a hatalomnak nem diagnózisra van szüksége.

Hanem kontrollra.