Mikor lett augusztus 20. elsősorban tűzijáték, útlezárás és bolti nyitvatartás? Mikor vált március 15. kokárdanappá, október 23. pedig egyszerű őszi szabadnappá? A nemzeti ünnep nem azért ünnep, mert nem kell dolgozni. Éppen fordítva.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Lassan oda jutottunk, hogy a nemzeti ünnep azt jelenti: zárva a bolt, hosszú hétvége van, este pedig jön a tűzijáték. Csakhogy március 15., augusztus 20. és október 23. nem azért fontos, mert nem kell dolgoznunk. Azért nem dolgozunk, mert ezek a napok fontosak.
Gyalázat, de lassan pontosan itt tartunk.
Van valami végtelenül szomorú és dühítő abban, ahogy a nemzeti ünnepeinkből egyszerű munkaszüneti napokat és logisztikai feladványokat faragtunk.
Mára az ünnep körüli közbeszéd jelentős része kimerül abban, hogy nyitva van-e a pláza, merre terelik a forgalmat, mikor kezdődik a tűzijáték, és hogyan lehet trükkösen kivenni két nap szabadságot, hogy kijöjjön belőle egy négynapos hétvége.
De kérdem én: tudjuk még egyáltalán, mit ünneplünk?
Augusztus 20-án nem azért nem állunk a szalag mellett vagy ülünk az irodában, mert nyár van, jó idő, és kellett még egy piros betűs dátum a naptárba.
Ez az államalapítás és az államalapító Szent István király ünnepe.
Annak a több mint ezer évvel ezelőtti sorsfordító államszervezésnek az emlékezete, amely meghatározta Magyarország helyét Európában, és a nyugati kereszténységhez kötötte az országot. Ennek a döntésnek nagyon is része volt abban, hogy Magyarország az évszázadok viharaiban is fennmaradt.
Ez azért valamivel több annál, hogy este hány rakétát lőnek fel a Duna fölé.
Március 15. sem valamiféle divatos „kokárdanap”, és október 23. sem arról szól, hogy végre délig lehet aludni.
Ezeken a napokon egy nemzetnek önmagára kellene eszmélnie.
Arra, honnan jöttünk.
Arra, mit éltünk túl.
És arra, kik fizettek szabadságukkal, vérükkel vagy életükkel azért, hogy mi ma itt egyáltalán létezhessünk.
Ehhez képest mi lett az ünnepből?
Wellness-csomag, bolti nyitvatartás, útlezárás, programajánló és tűzijáték-menetrend.
Persze nem a családi pihenéssel van baj. Nem azzal, ha elmegyünk a gyerekkel fagyizni, kirándulunk, főzünk egy jót, koncertre megyünk, vagy este leülünk a Duna-partra.
A baj ott kezdődik, amikor ennyi marad az egészből.
Amikor a munkaszüneti nap már nem az ünnep következménye, hanem maga az ünnep.
Valahol sikerült megfordítanunk az egészet.
Nem azért fontos a nap, mert nem kell dolgozni.
Azért nem dolgozunk, mert fontos a nap.
Közben rettenetesen félünk a pátosztól is. Félünk kimondani, hogy vannak dolgok, amelyeknek súlyuk van. Mintha kínos volna szeretni a hazánkat, ismerni a történelmünket vagy komolyan venni azt, amit előttünk élő nemzedékek hagytak ránk.
Még a végén valaki azt mondja, túl komolyan vesszük.
Pedig talán éppen az a baj, hogy már túl kevés dolgot veszünk komolyan.
Lehet fölénk rajzolni drónokkal koronát, keresztet és magyar címert. Lehet akkora tűzijátékot rendezni, hogy beleremegjen a Duna-part.
De ha közben nem tudjuk, miért vagyunk ott, akkor nem ünnepet szerveztünk.
Csak látványosságot.
Ráadásul sikerült a közös emlékezetünket egyszerre átengedni a napi politikának és a fogyasztói rutinnak.
Mintha Szent István, Petőfi vagy az ’56-os pesti srácok bármelyik mai politikai oldal tulajdonai lennének.
Dehogy azok.
A mieink. Mindannyiunkéi.
Azé is, aki a kormányra szavazott. Azé is, aki ellene. Azé is, aki egyik politikai táborhoz sem akar tartozni.
A történelem nem kérdezte meg a márciusi ifjaktól vagy az ’56-os forradalmároktól, melyik tévét nézik.
Egy nemzeti ünnepnek éppen arról kellene szólnia, ami nagyobb nálunk – és nagyobb a napi politikánál.
Mert egy nemzet nem attól nemzet, hogy ugyanaz az ország szerepel a lakcímkártyánkon, és ugyanaz az útlevél van a zsebünkben.
Hanem a közös történeteinktől.
A közös hőseinktől.
A közös sebeinktől.
A közös kudarcainktól és a közös büszkeségünktől.
Attól, hogy vannak emberek, történetek, dátumok és jelképek, amelyekről mindannyian tudjuk: ez a miénk.
Ha ez eltűnik, nem nemzet maradunk, csak egymás mellett élő idegenek egy közigazgatási határon belül.
És talán éppen ezért olyan szomorú, amikor egy nemzeti ünnep előtti napok egyik legfontosabb kérdése az lesz, hogy melyik üzletlánc meddig tart nyitva.
Mert közben a gyerekeink lassan úgy nőnek fel, hogy augusztus 20. a tűzijáték napja. Március 15. a kokárda napja. Október 23. pedig egy őszi szabadnap.
Aztán néhány év múlva csodálkozunk, ha fogalmuk sincs arról, miért kellene bármit is jelenteniük ezeknek a dátumoknak.
Ne az iskolától várjuk a csodát.
Ezt mi adjuk tovább.
Vagy mi hagyjuk elveszni.
Ebédnél igenis el lehet mondani a gyereknek, ki volt Szent István. Miért volt sorsfordító az államalapítás. Miért vált a kereszténység Magyarország kultúrájának egyik meghatározó alapjává. Miért van ott az új kenyér az augusztus 20-i hagyományban, és miért ünnepeljük több mint ezer év után is azt, hogy ez az ország létezik.
Nem történelemórát kell tartani.
Csak mesélni.
A saját történetünket.
Aztán persze menjünk ki a tűzijátékra.
Fagyizzunk.
Nevessünk.
Üljünk le a Duna-partra.
Nézzük meg a fényeket.
Legyen augusztus 20. szép nyári nap is.
De legalább egyetlen pillanatra jusson eszünkbe:
ma nem azért van ünnep, mert nem kell dolgozni.
Azért nem dolgozunk, mert ünnep van.
