A III. századi Rómában járunk. Valerianus császár uralkodása alatt üldözik a keresztényeket, II. Szixtusz pápát kivégzik, és néhány nappal később Lőrincre is sor kerül.

Lőrinc diakónus volt, az Egyház anyagi javainak kezelése és a rászorulókról való gondoskodás is feladatai közé tartozott. A hagyomány szerint amikor felszólították, hogy szolgáltassa be az Egyház kincseit, időt kért.

Azt gondolhatták, összeszedi az aranyat.

Ő azonban valami egészen mást gyűjtött össze.

A szegényeket. A betegeket. Az elesetteket, az özvegyeket, azokat, akiknek alig volt valamijük.

És lényegében azt mondta:

Íme, az Egyház kincsei.

Könnyű ezt ma szép keresztény történetként elolvasni, bólintani rá egyet, aztán továbbmenni. Pedig ha komolyan vesszük, Lőrinc válasza meglehetősen kényelmetlen.

Mert mi mit mutatnánk?

A házunkat? A bankszámlánkat? A munkánkat? A követőink számát? A pozíciónkat? Mindazt, amit sikerült felépítenünk?

Nem bűn, ha az embernek van vagyona, sikere, rangja vagy elismerése. A kérdés inkább az, hogy közben észrevesszük-e azt, akinek nincs.

Szent Lőrinc nem azért lett szent, mert megvetette a világ javait. Hanem azért, mert pontosan tudta, mi mire való.

A pénz eszköz. A hatalom eszköz. A tekintély eszköz. És az ember soha nem lehet eszköz.

Talán ezért olyan erős ma is az a jelenet, amelyet a hagyomány megőrzött róla. Egy birodalom az aranyat kereste, Lőrinc pedig embereket mutatott.

Mintha azt mondta volna: rossz helyen keresitek az értéket.

Lőrinc vértanúhalált halt. Halálának részleteiről több hagyomány maradt fenn, de az bizonyos, hogy alakja nagyon hamar a keresztény világ egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő vértanújává vált.

Talán nem véletlenül.

Mert Szent Lőrinc története nem pusztán arról szól, hogyan halt meg egy keresztény majdnem tizennyolc évszázaddal ezelőtt. Arról is szól, hogyan érdemes élni. Úgy, hogy amikor minden cím, vagyon, rang és siker lehullik rólunk, maradjon valami, amit érdemes volt magunk után hagyni. És lehet, hogy az nem arany lesz.

Hanem egy ember, akit akkor nem hagytunk egyedül.