Október elsején bekérették Magyarország ideiglenes ügyvivőjét az orosz külügyminisztériumba. Gergics Gábor Moszkvában közvetlenül értesült arról, hogy Oroszország magyar diplomatákat utasít ki az országból. Az intézkedés a moszkvai nagykövetség, valamint a szentpétervári és a kazanyi főkonzulátus munkatársait érinti, akiknek két héten belül távozniuk kell. Az érintettek pontos számát az orosz fél nem közölte.

A döntés válasz arra, hogy szeptember 8-án a magyar külügyminisztérium tíz orosz diplomáciai alkalmazottat szólított fel Magyarország elhagyására. Orbán Anita külügyminiszter akkor azzal indokolta az intézkedést, hogy a magyar hatóságok értékelése szerint az érintettek diplomáciai státuszukkal összeegyeztethetetlen tevékenységet folytattak. Moszkva megalapozatlannak nevezte a vádat, és már akkor válaszlépést helyezett kilátásba.

A magyar külügy most közölte: tudomásul veszi az orosz döntést, nem érdekelt a diplomáciai feszültség további növelésében, ugyanakkor fenntartja korábbi, nemzetbiztonsági megfontolásokon alapuló intézkedését. A magyar külképviseletek működése a tárca szerint továbbra is biztosított.

A diplomácia nyelvén mindez érthető és követhető. Az egyik állam kiutasítja a másik képviselőit, mire a másik hasonló intézkedéssel válaszol. A külügyi jegyzékeket átadják, a határidőket közlik, az érintettek pedig elhagyják állomáshelyüket.

Csakhogy a történet nem feltétlenül ér véget azzal, hogy egy diplomata felszáll a hazafelé induló repülőgépre.

A valódi nemzetbiztonsági kérdés az, hogy kik maradnak utána.

Budapest sokáig kivételnek számított

Az orosz hírszerzés európai jelenlétének visszaszorítása nem most kezdődött. Oroszország 2022-es ukrajnai invázióját követően több európai állam tömegesen utasított ki orosz diplomatákat. Lengyelország például egyetlen intézkedéssel 45 embert küldött haza, és más országok is jelentősen csökkentették az orosz külképviseletek létszámát.

Magyarország sokáig eltérő gyakorlatot követett.

Egy 2024-es összehasonlítás szerint hazánkban 45 orosz diplomata szolgált, miközben Csehországban 12, Szlovákiában 14, Lengyelországban pedig 23. Vagyis Budapesten majdnem annyian dolgoztak orosz diplomáciai státuszban, mint a másik három visegrádi országban együttvéve.

A 2026-os adatok ennél is érdekesebbek.

Az orosz Agensztvo oknyomozó portál a budapesti képviselet 47 fős diplomáciai állományát vizsgálva 15 személynél talált dokumentálható kapcsolatot valamelyik orosz hírszerző szolgálattal, további hat esetében pedig valószínűsítette ugyanezt.

Ez nem jelenti azt, hogy valamennyi érintett személyről nyilvános hatósági bizonyíték vagy bírósági megállapítás állna rendelkezésre. A nyílt forrású újságírói azonosítás és a nemzetbiztonsági szolgálatok titkos információi között különbséget kell tenni, ahogyan azt sem tudjuk, hogy a szeptemberben kiutasított tíz orosz diplomata pontosan mekkora átfedésben állt az oknyomozók által korábban megnevezettekkel.

A rendelkezésre álló adatok azonban indokolttá teszik a kérdést, hogy egy ilyen létszámú és összetételű diplomáciai apparátus milyen feladatokat látott el Magyarországon.

Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő az Indexnek adott szeptemberi értékelésében arra figyelmeztetett, hogy a kiutasítások a feltételezett orosz hírszerzői kapacitások jelentős részét érinthették. Ennél azonban fontosabbnak tartotta a kiépített kapcsolatrendszerek sorsát.

Egy hírszerzőtiszt ugyanis nem úgy dolgozik, hogy megérkezik Budapestre, másnap megismerkedik néhány fontos emberrel, harmadnap pedig már minden titkot ismer. A politikai, államigazgatási, gazdasági és társadalmi kapcsolatok kialakítása hosszú folyamat, amely sokszor éveket igényel.

Ha a tiszt távozik, az általa megismert és esetleg beszervezett személyek nem feltétlenül tűnnek el vele együtt.

És éppen ez az a pont, ahol a diplomáciai konfliktus már nem pusztán külügyi kérdés.

Aki a nagykövetségről távozik, annak a kapcsolatai még megmaradhatnak

A hírszerzésről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, ahogyan a filmekben látjuk. Titkos találkozók, lehallgatott telefonok, iratokkal teli aktatáskák, kompromittáló fényképek.

A valóság ennél gyakran sokkal hétköznapibb.

Egy meghívás egy konferenciára. Egy külföldi ösztöndíj. Egy segítőkész diplomata, aki érdeklődik egy fiatal pályafutása iránt. Egy üzleti kapcsolat, amely első pillantásra semmiben sem különbözik a többitől.

És előfordulhat, hogy a kapcsolat valódi célja csak jóval később válik világossá.

A Telex júliusban számolt be egy olyan magyar egyetemista történetéről, aki állásra jelentkezett egy állami szervhez, ám a nemzetbiztonsági átvilágításon fennakadt. A fiatal ugyanis kezdetben elhallgatta, hogy szoros kapcsolatban áll a budapesti orosz nagykövetség egyik harmadtitkárával.

Az Alexander V. néven azonosított diplomata a lap forrásai szerint gyaníthatóan az orosz külső hírszerző szolgálatnak, az SZVR-nek dolgozott. Segítette az egyetemista tanulmányait, támogatta szakmai előmenetelét, és kifejezetten ösztönözte arra, hogy pályázza meg az állami állást. Egyúttal arra kérte, hogy kapcsolatukat ne fedje fel az átvilágítás során.

A jelentkező végül nem kapta meg az állást.

A Telex információi szerint az ügy mögött olyan kapcsolatépítési gyakorlat körvonalazódott, amelyben oroszországi ifjúsági rendezvények és magyar közvetítők is szerepet játszhattak.

A beszámoló alapján az érintett diplomatát akkor nem utasították ki.

Érdemes megérteni ennek a történetnek a jelentőségét.

Nem egy már évtizedek óta magas beosztásban dolgozó állami vezetőről beszélünk, hanem egy pályája elején álló fiatalemberről, akinek szakmai előmenetele még csak formálódott. Ha a kapcsolat valóban hírszerzői célt szolgált, akkor nem egy meglévő befolyás megszerzésére, hanem egy későbbi hozzáférési lehetőség kialakítására irányult.

A nemzetbiztonsági kockázat tehát nem feltétlenül akkor keletkezik, amikor valaki már bizalmas iratokhoz fér hozzá.

Előfordulhat, hogy évekkel korábban kezdődik, amikor még senki sem gondolja róla, hogy egyszer fontos pozícióba kerülhet.

Ezért sem elegendő kizárólag azt vizsgálni, hány diplomatát sikerült kiutasítani. A kérdés az is, milyen kapcsolatok maradtak utánuk, működnek-e tovább közvetítőkön keresztül, és rendelkeznek-e a magyar hatóságok elegendő információval az esetleges kockázatok kezeléséhez.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden oroszországi tanulmányút, kulturális kapcsolat vagy üzleti együttműködés gyanús volna. A nemzetbiztonsági munka éppen attól különbözik az általános bizalmatlanságtól, hogy konkrét magatartásokat, kapcsolatokat és bizonyítékokat vizsgál.

A befolyásolás másik terepe: amikor a hírek mögé bújnak

A fizikai jelenlét mellett létezik egy másik terület is, ahol az államok közötti versengés kevésbé látványosan zajlik.

Ez az információs tér.

A modern befolyásolási műveleteknek nem feltétlenül az a céljuk, hogy egy ország lakosságát meggyőzzék valamely külföldi hatalom igazáról. Sok esetben elegendő a már létező társadalmi feszültségeket felerősíteni, a bizalmat gyengíteni, vagy elérni, hogy az emberek egyre nehezebben tudják megkülönböztetni a valódi híreket a tudatosan előállított hamisítványoktól.

A 2026-os magyar választási kampányban több ilyen kísérletet is azonosítottak.

Az egyik legismertebb ügy Iványi Gábor lelkészt érintette.

Februárban egy magát oknyomozó hírportálnak feltüntető internetes oldalon súlyos, bizonyítékokkal alá nem támasztott szexuális bűncselekményre vonatkozó vádat fogalmaztak meg ellene.

A Lakmusz vizsgálata szerint a portál alig két nappal a lejárató írás megjelenése előtt kapott internetes domaint. Az oldal korábban megjelentnek feltüntetett cikkekkel igyekezett valódi hírforrás benyomását kelteni, miközben hiányoztak róla a szerkesztőségi és kiadói adatok, a kifogásolt állítások mögött pedig nem szerepeltek ellenőrizhető bizonyítékok.

A terjesztést fizetett közösségimédia-hirdetésekkel támogatták.

Az ügyet vizsgáló Gnida Project kutatócsoport az akciót a Storm-1516 elnevezésű orosz dezinformációs hálózathoz kötötte. A Lakmusz által ismertetett nemzetközi vizsgálatok szerint a hálózat orosz katonai hírszerzési kapcsolatokkal rendelkezik.

Iványi Gábor feljelentést tett.

A művelet különösen fontos tanulsága, hogy az elkészített hamis tartalomnak nem kellett feltétlenül az egész országot elérnie.

Elég lehetett volna, ha egy ismert szereplő átveszi, egy nagyobb médium hivatkozik rá, vagy a politikai vita résztvevői az állítást tényként kezdik kezelni.

A konkrét esetben azonban éppen ez a továbblépés nem történt meg széles körben.

A Lakmusz áprilisi és májusi összegzése szerint a feltárt orosz hátterű kampányok ugyan tízezres, egyes esetekben százezres nagyságrendű közösségimédia-elérést produkáltak, ám a hamis történetek többsége nem jutott be a meghatározó magyarországi hírfolyamba.

A Storm-1516-hoz kapcsolt további akciók Ruszin-Szendi Romuluszt, Forsthoffer Ágnest és Magyar Pétert is célozták. Az egyik hamis történet a sorkatonaság visszaállításáról szólt, egy másik egy állítólagos puccskísérletről, megint egy másik hamisított bizonyítékokkal próbált politikai szereplőket Jeffrey Epstein ügyéhez kapcsolni.

Mindez dokumentált befolyásolási kísérletekre utal, de nem bizonyítja, hogy ezek a műveletek érdemben megváltoztatták a magyar választás eredményét, és azt sem, hogy valamennyi magyarországi politikai konfliktus mögött külföldi irányítás állt volna.

A két állítás között jelentős különbség van.

Éppen ezért veszélyes, amikor a külföldi beavatkozás fogalmát minden politikai vitára ráhúzzák. A valós műveletek feltárását sem segíti, ha a bizonyítékok helyét feltételezések veszik át.

A kiszivárgott tervekben Kárpátalja is szerepelt

Az információs műveletek vizsgálatában újabb fontos részletet jelentettek azok a kiszivárgott dokumentumok, amelyeket az OCCRP nemzetközi oknyomozó hálózat és más európai szerkesztőségek dolgoztak fel.

Az anyagok az orosz Social Design Agency tevékenységébe engedtek betekintést. A szervezet az Egyesült Államok és az Európai Unió szankciós intézkedéseinek hatálya alá került.

A kiszivárgott iratok között szerepelt egy Mitteleuropa elnevezésű terv, amely Ausztria, Magyarország és Szlovákia szorosabb politikai-gazdasági együttműködését vázolta fel, a visegrádi együttműködés átalakításának szándékával.

Az elképzelésekhez médiaprojektek és a 2026-os magyar választás befolyásolását célzó tervek is kapcsolódtak.

A dokumentumokban Kárpátalja kérdése szintén megjelent, a területi feszültségek tudatos napirenden tartásának szándékával.

Itt azonban rendkívül fontos különbséget tenni a tervezett művelet és a ténylegesen végrehajtott cselekmény között.

Egy kiszivárgott orosz terv létezése önmagában nem bizonyítja, hogy a benne szereplő valamennyi elképzelés megvalósult, ahogyan azt sem, hogy az érintett országok politikai szereplői tudtak róla vagy részt vettek az előkészítésében.

A dokumentumok ugyanakkor arra utalnak, hogy az orosz befolyásolási elképzelések között a magyar–ukrán viszony érzékeny kérdéseinek felhasználása is szerepelt.

Ennek jelentőségét a kárpátaljai magyar közösség helyzete miatt nem lehet félvállról venni.

A kisebbségi jogok, az anyanyelvi oktatás, a vallásszabadság és a magyar közösségek biztonsága valós problémák, amelyekkel a magyar diplomáciának a mindenkori ukrán kormány mellett is foglalkoznia kell.

Ha azonban ezeket a kérdéseket egy külső szereplő a két ország közötti ellenségeskedés szítására használja fel, akkor a jogvédelmi követelések egy nagyobb geopolitikai játszma eszközeivé válhatnak.

A magyar kisebbség érdekeit képviselni és a külföldi manipulációt felismerni nem egymást kizáró feladat.

Egy felgyújtott templom és a provokáció anatómiája

2025. július 16-án éjszaka tűz ütött ki a kárpátaljai Palágykomoróc görögkatolikus templománál.

Az elkövető megrongálta az épület ajtaját, a falra pedig magyarellenes feliratokat festett, köztük a „Késhegyre a magyarokat!” fenyegetést.

Az eset gyorsan politikai és diplomáciai visszhangot váltott ki. Nem is történhetett másként: egy magyarok lakta kárpátaljai település temploma elleni támadás, ráadásul nemzetiségi gyűlöletet kifejező feliratokkal, szükségszerűen túlmutat egy egyszerű rongálási ügyön.

Csakhogy a nyomozás később olyan eredményre jutott, amely árnyalta a történtekről kialakult első feltételezéseket.

Az ukrán hatóságok egy 28 éves helyi férfit azonosítottak és vettek őrizetbe. A Kárpátaljai Megyei Ügyészség 2025 szeptemberében bíróság elé terjesztette az ügyet. A hatósági közlések szerint az elkövetés hátterében huligán indíték állt, miközben a cselekmény alkalmas volt a nemzetiségi és vallási ellenségeskedés szítására.

A nyilvánosságra hozott vádemelési adatok nem azonosítottak külföldi megrendelőt, de ez önmagában nem bizonyítja minden lehetséges külső kapcsolat hiányát. Jogerős ítéletet sem sikerült azonosítani a rendelkezésre álló nyilvános forrásokban.

Ez azért fontos, mert a támadás után különböző magyarázatok jelentek meg arról, kinek állhatott érdekében a magyar–ukrán viszony elmérgesítése.

A kérdés jogos volt, de a feltételezés nem válhat bizonyítékká pusztán attól, hogy politikailag logikusnak tűnik.

A történet ugyanakkor így is figyelmeztető.

Egyetlen ember, egy festékszóró és egy felgyújtott templomajtó képes volt országos felháborodást és diplomáciai konfliktust előidézni.

A helyzet ugyanis már annyira érzékeny volt, hogy a cselekmény hatásához nem kellett feltétlenül egy külföldi titkosszolgálat közvetlen irányítása.

Elég volt maga a provokáció.

Amikor viszont az idegen érdek bizonyíthatóan megjelent

A kárpátaljai magyar intézmények elleni támadások között azonban találunk olyan esetet is, amelyben a külső kapcsolatok szerepe a bírósági eljárás során konkrétan felmerült.

2018 februárjában Molotov-koktéllal támadták meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát.

Az elkövetők lengyel szélsőjobboldali, oroszbarát szervezetekhez kötődtek. A lengyelországi büntetőeljárásban feltárt adatok szerint a támadás megszervezésében olyan személyek vettek részt, akiknek politikai kapcsolatai és tevékenysége a lengyel–ukrán–orosz viszonyrendszerhez is kötődött.

A krakkói bíróság 2020 márciusában első fokon három és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a fővádlottat, társait pedig további büntetésekkel sújtotta. A bíróság terrorcselekménynek minősítette a történteket.

A vádlottak vallomásában Manuel Ochsenreiter német újságíró neve is előkerült, akit a pénzügyi háttérrel kapcsolatban említettek. Ochsenreiter ügyvédje útján tagadta az állításokat. Az elsőfokú lengyel ítélet nem volt jogerős.

A történet azért különösen figyelemre méltó, mert a támadás célpontja magyar intézmény volt, a végrehajtók lengyelek, a politikai kapcsolatrendszer pedig több országon ívelt át.

A történtekből nem következik, hogy valamennyi kárpátaljai magyarellenes támadás azonos eredetű volna. Azt azonban megmutatja, hogy a kisebbségek elleni provokációk alkalmasak lehetnek államközi kapcsolatok tudatos megrontására, és ilyen célú cselekményekre már volt példa a térségben.

Az ilyen ügyek vizsgálatakor ezért egyszerre kell komolyan venni a magyar közösséget ért sérelmet és a támadás tényleges hátterének feltárását.

Mert ha egy provokáció célja két nemzet egymás ellen fordítása, akkor a legnagyobb eredményt éppen az elhamarkodott, ellenőrizetlen vádaskodás hozhatja meg számára.

Nem minden orosz kapcsolat hírszerzés, és nem minden beavatkozás sikeres

A diplomáciai kiutasítások és a feltárt információs műveletek értékelésénél két hibát volna különösen fontos elkerülni.

Az egyik a veszély teljes tagadása.

A másik annak túlbecsülése.

Oroszország magyarországi gazdasági, energetikai és diplomáciai kapcsolatai önmagukban nem bizonyítják, hogy valamennyi együttműködés hírszerzői vagy befolyásolási célt szolgálna. Magyarországnak vannak olyan energiabiztonsági és külgazdasági érdekei, amelyeket a nemzetközi kötelezettségeivel és biztonsági szempontjaival együtt kell mérlegelnie.

Ugyanakkor az energetikai együttműködés létezése sem indokolja, hogy a nemzetbiztonsági kockázatokat figyelmen kívül hagyják.

A két kérdés külön vizsgálatot igényel.

Hasonló a helyzet a dezinformációval is.

A Lakmusz munkatársai nemzetközi elemzésükben arra figyelmeztettek, hogy az általuk vizsgált orosz hátterű kampányok magyarországi hatása korlátozott maradt. Több hamis történet nem terjedt el széles körben, és nem jutott el a meghatározó médiumokig.

A kutatók szerint maga a külföldi beavatkozásról szóló, túlzó kommunikáció is növelheti egy információs művelet láthatóságát.

Ez fontos szempont.

Az orosz hírszerzés és az orosz befolyásolási tevékenység nem attól jelent biztonsági kérdést, hogy mindenhatóként írjuk le.

A dokumentált esetek önmagukban is elegendő okot adnak a vizsgálatra.

Nem kell hozzájuk olyan történeteket kapcsolni, amelyeket senki sem bizonyított, és nem kell minden hazai politikai vitát külföldi megrendelés eredményének tekinteni.

Különösen nem akkor, amikor a magyar társadalom saját, belső konfliktusai is bőségesen szolgáltatnak alapanyagot az információs műveletekhez.

A nemzetbiztonság nem kormányokhoz, hanem az országhoz tartozik

A szeptemberi kiutasítások egyik politikailag is fontos körülménye, hogy Magyarország hosszú idő után csatlakozott ahhoz a gyakorlathoz, amelyet több európai szövetségese már évekkel korábban alkalmazott az orosz diplomáciai jelenlét korlátozására.

A korábbi magyar kormány az orosz kapcsolatok fenntartását többek között energetikai, gazdasági és külpolitikai megfontolásokkal indokolta. Az új kormány a szeptemberi döntést Magyarország szuverenitásának és biztonságának védelmével támasztotta alá.

A két megközelítés eltérő külpolitikai prioritásokat tükröz, de a nemzetbiztonsági intézmények feladata egyik esetben sem változik.

Az ország területén folytatott tiltott hírszerzői tevékenység feltárása, a külföldi befolyásolási kísérletek azonosítása és a magyar állampolgárok védelme nem lehet pártpolitikai hovatartozás kérdése.

Ahogyan az sem, hogy milyen külföldi hatalomról van szó.

A magyar szuverenitás védelme nem jelenthet kizárólag Oroszországgal szembeni fellépést, de az orosz beavatkozás lehetőségét sem lehet pusztán azért figyelmen kívül hagyni, mert bizonyos területeken Magyarországnak szüksége van az együttműködésre.

A nemzetbiztonsági kockázat megítélésének a tényleges magatartáson, a megszerzett információkon és az ellenőrizhető bizonyítékokon kell alapulnia.

Ez pedig jóval következetesebb munkát kíván annál, mint amit egy diplomáciai jegyzék átadása jelent.

A nehezebb munka csak most kezdődik

Október elsején újabb fejezet nyílt a magyar–orosz diplomáciai kapcsolatok történetében. A magyar diplomaták kiutasításáról szóló orosz döntés várható következménye volt a szeptemberi magyar intézkedésnek.

A történet diplomáciai része világos.

A nemzetbiztonsági következményei már kevésbé.

Nem tudjuk nyilvános adatokból pontosan megállapítani, hogy a kiutasított orosz diplomaták milyen kapcsolatrendszereket építettek ki Magyarországon, hány esetleges közvetítővel működtek együtt, vagy ezek közül mely kapcsolatok igényelnek további hatósági vizsgálatot.

Azt viszont tudjuk, hogy az elmúlt időszakban újságírói és kutatói vizsgálatok konkrét hírszerzési gyanúkat, kapcsolatépítési módszereket és információs befolyásolási kísérleteket tártak fel.

Tudjuk azt is, hogy a magyar–ukrán viszony feszültségei és a kárpátaljai magyar közösség sérelmei alkalmasak lehetnek külső szereplők érdekeit szolgáló provokációkra.

És azt is megtanulhattuk, hogy az ilyen műveletek nem feltétlenül ott okozzák a legnagyobb kárt, ahol előkészítik őket.

Hanem ott, ahol a társadalom már eleve annyira megosztott, hogy egy hamis történet, egy fenyegető felirat vagy egy megfelelő pillanatban közzétett állítás önálló életre kelhet.

Tíz orosz diplomatát kiutasítottak Magyarországról. Most magyar diplomatáknak kell elhagyniuk Oroszországot.

A neveket, a kiutasításokat és a határidőket nyilván lehet tartani. A mögöttük maradó kapcsolatok feltárása azonban ennél jóval nehezebb feladat, amelynek eredményéről valószínűleg kevesebbet fogunk megtudni.

Mert a leggyúlékonyabb anyag ezekben az ügyekben nem feltétlenül Moszkvában készült.

Az itt volt, és az, hogy mit kezdünk vele, amikor valaki gyufát gyújt mellette, már a mi felelősségünk.