Washingtonban terítenek. Két hatalom ül az asztalnál, körülöttük a világ. A kamerák a kézfogást ünneplik. A keresztény értelemnek azonban gyanús minden ünnep, amely a hatalom megjelenését a rend megszületésével téveszti össze. A pompázatos asztal még nem rend. Csak alkalom.

A csúcstalálkozó mindig kísértés: mintha a gesztus már maga volna a megoldás. Holnapra azonban megmarad a háború, a kiszolgáltatottság és az a tény, hogy a kisebbek ritkán írják a szabályokat. A látvány a stabilitást mutatja. A valóság a felelősséget kéri.

A diplomácia szükséges. A hamis békeillúzió nem. Van fegyverszünet igazság nélkül, és van szerződés méltóság nélkül. Ahol az ember energiává, piaccá, adattá vagy algoritmussá válik, ott a politika elveszíti erkölcsi alapját, bármilyen fényes is a csillár.

A helyes kérdés ezért nem az, hogy sikeres volt-e a találkozó. Hanem az: milyen emberképet erősít. Tiszteli-e a személyt, vagy csak az erőegyensúlyt? Elismeri-e, hogy a hatalom számadással tartozik? Ma nemcsak intézmények gyengülnek. Az a mondat kopik, amely nélkül sem jog, sem béke nem áll meg: az ember nem eszköz.

Magyarország két hibát kerüljön el. Az egyik a nagyok asztalának bűvölete. A másik a morális magány, mintha saját igazságunk felmentene a felelősség alól. A szubszidiaritás egyszerűbb és szigorúbb: amit a család és a nemzet meg tud őrizni, azt ne adjuk át távoli alkunak. Amit viszont csak a közös rend véd — a béke minimumát és az emberi arcot —, azt ne silányítsuk provinciális önzéssé.

A közjó nem díszes szó. Azt jelenti, hogy a gyermeknek van jövője, a munkának méltósága, a határnak értelme, a gyengének oltalma. Ahol ezek hiányoznak, a pompa csak eltakarja a hiányt.

A rend megelőzi a hatalmat. A méltóság megelőzi a szerződést. A történelem nem az asztalnál dől el. Ott csak megjelenik. Ott dől el, ahol az emberrel még emberként bánnak — vagy ahol már nem.