Van egy mondat, amelyet sok keresztény szülő előbb-utóbb kimond: „Nem akar templomba jönni.”

Először csak egy vasárnap marad ki, aztán kettő, később pedig már nem is érdemes szólni, mert jön a válasz: nincs kedvem, nem hiszek benne, nekem erre nincs szükségem. A szülő pedig ott marad a félelemmel, a csalódással és az önváddal: hol rontottam el?

Talán többet kellett volna vele imádkozni. Talán kevesebbet erőltetni. Talán jobban megélni otthon a hitet.

Csakhogy lehet, hogy nem történt végzetes hiba.

A hitet nem lehet örökölni

Megtaníthatjuk a gyerekünket keresztet vetni, elvihetjük templomba, válaszolhatunk a kérdéseire, de a hit végül személyes kapcsolat. Egy pont után neki kell eldöntenie, akar-e hinni.

Ez a szülő számára nehéz szabadság, mert egész addigi életében az volt a dolga, hogy óvja, terelje, megfogja a kezét, ha rossz irányba indult.

Itt azonban már nem lehet kézen fogva visszavezetni.

És talán nem is kell.

A kényszer nem visz közelebb Istenhez

A félelem érthető, hiszen ha nekünk fontos a hitünk, természetesen azt szeretnénk, hogy a gyermekünk se veszítse el azt, ami nekünk kapaszkodót adott. Innen azonban könnyű eljutni a számonkérésig.

Miért nem jössz velünk? Miért fordultál el Istentől? Miért dobod el azt, amit kaptál?

Ezek a mondatok többnyire szeretetből születnek, mégis könnyen azt üzenik: csalódást okoztál.

A hit azonban nehezen növekszik ott, ahol szégyen tapad hozzá. A templomba járás nem lehet annak mércéje, hogy valaki jó gyerek-e, és az Istennel való kapcsolat sem válhat családi lojalitási próbává.

Mert akkor már nem Istenhez akarjuk visszavezetni, hanem magunkhoz.

Előbb talán meg kellene hallgatni

Nem mindenki ugyanazért távolodik el.

Van, aki közömbössé válik, van, aki lázad, más egy papban vagy egy közösségben csalódott, esetleg azt látta, hogy azok, akik vasárnap keresztényként beszélnek, hétfőn már egészen másként élnek.

És van, aki egyszerűen kérdez.

Ilyenkor talán nem az az első feladat, hogy megvédjük az Egyházat vagy bebizonyítsuk, miért téved. Előbb meg kell érteni, mi történt benne.

Mert másképp beszélünk azzal, aki közönyös, és másképp azzal, akit valami megsebzett.

Amit élünk, hangosabb annál, amit mondunk

Amikor már nem tudjuk meggyőzni, marad valami, ami minden érvnél erősebb lehet: ahogyan élünk.

Ha azt látja, hogy a hitünk türelmesebbé tesz, nem ítélkezőbbé; irgalmasabbá, nem keményebbé; ha azt tapasztalja, hogy Isten nem díszlet az életünkben, hanem valódi kapaszkodó, akkor olyasmit kap, amit semmilyen hittankönyv nem tud átadni.

A gyerekeink pontosan látják a különbséget a kimondott és a megélt hit között.

És azt sem tudhatjuk, mi marad meg bennük.

Egy esti ima, egy nagymama keresztvetése, egy karácsonyi mise, egy mondat, amelyet évekkel korábban hallottak, vagy annak az emléke, hogy egy nehéz időszakban látták a szüleiket kapaszkodni valamibe.

Van, ami sokáig csendben marad az emberben.

Másképp kell imádkozni értük

Talán egy idő után nem azt kell kérni:

„Uram, változtasd meg.”

Hanem inkább ezt:

„Uram, vigyázz rá akkor is, amikor én már nem tudok.”

Ebben az imában már van elengedés is, mert a gyermekünk élete nem a mi tulajdonunk, még akkor sem, ha minden porcikánkkal szeretnénk megóvni.

Szerethetjük, kísérhetjük, imádkozhatunk érte, de Isten és közé nem állhatunk.

Van hová hazajönni

A tékozló fiú történetében az apa nem indul utána, hogy hazavonszolja. Elengedi, és amikor a fiú visszatér, nem kezdi felsorolni, hányszor figyelmeztette.

Elé fut.

Talán szülőként nekünk is ez a legnehezebb dolgunk: nyitva tartani az ajtót anélkül, hogy egész nap ott állnánk előtte és kiabálnánk kifelé.

Lehet, hogy egyszer visszatér. Lehet, hogy évek múlva. Lehet, hogy egy veszteség, egy szerelem, egy gyermek születése vagy egy egészen váratlan pillanat vezeti vissza.

És az is lehet, hogy sokkal kanyargósabb úton érkezik meg, mint amit mi elképzeltünk neki.

A szülői hit ilyenkor talán nem abban mutatkozik meg, hogy tudjuk, mi lesz a történet vége, hanem abban, hogy nem mondunk le róla.

Nem azért szeretjük, mert velünk ül a templompadban, és Isten sem akkor kezdi szeretni, amikor újra belép egy templomba.

Talán ezt kell a legnehezebb pillanatban elhinni: hogy Isten akkor is látja, amikor mi már nem értjük, merre jár a gyermekünk.

Nekünk pedig lehet, hogy nem visszahúznunk kell őt.

Hanem úgy szeretni, hogy mindig tudja: van hová hazajönnie.