Betöltés...
Budapest
Az erőszak semmire sem megoldás
Friss hírekElegünk van! Több tiszteletet a magyar embereknek, Miniszterelnök Úr!Putyin és Hszi Csin-ping tárgyal: Ukrajna és a Koreai-félsziget helyzete is napirendenFöldrendgés volt MagyarországonÚj állásfoglalás született a mesterséges intelligenciával készített adatigénylésekrőlKét apostol, két különböző sors, egyetlen hit – Szent Péter és Szent Pál örökségeUram, köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!Apple Pay, iCloud, App Store: tömeges szolgáltatáskimaradások az Egyesült ÁllamokbanVigh Károly vezeti tovább a Paksi AtomerőművetÚj vezetés a Kincsem Park élén: Balogh Levente veszi át az irányítástKivégezték az újságírót, aki a drogkartellek és politikusok összefonódását kutattaFriss hírekElegünk van! Több tiszteletet a magyar embereknek, Miniszterelnök Úr!Putyin és Hszi Csin-ping tárgyal: Ukrajna és a Koreai-félsziget helyzete is napirendenFöldrendgés volt MagyarországonÚj állásfoglalás született a mesterséges intelligenciával készített adatigénylésekrőlKét apostol, két különböző sors, egyetlen hit – Szent Péter és Szent Pál örökségeUram, köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!Apple Pay, iCloud, App Store: tömeges szolgáltatáskimaradások az Egyesült ÁllamokbanVigh Károly vezeti tovább a Paksi AtomerőművetÚj vezetés a Kincsem Park élén: Balogh Levente veszi át az irányítástKivégezték az újságírót, aki a drogkartellek és politikusok összefonódását kutatta
Magyar Péter

Elegünk van! Több tiszteletet a magyaroknak!

Vélemény••2 perc olvasás

Attól, hogy percenként elüvölti, hogy kérjenek bocsánatot, valamiért, bármiért, akármiért, még nem lesz tiszteletreméltóbb. Sőt. Megsúgom: aki folyamatosan bocsánatkérést követel, az magától már nem tudja kivívni a tiszteletet.Mert a tiszteletet nem lehet kikövetelni, a tekintélyt nem lehet üvöltéssel megszerezni, és az emberi méltóságot nem adják ajándékba a miniszterelnöki kinevezés mellé. Az vagy van, vagy nincs. És aki minden sérelemre nyilvános vezeklést követel, az nem az erejét, hanem a tekintély iránti igényét mutatja meg. Pedig, miniszterelnök úr, a tiszteletnek van egy egészen egyszerű tulajdonsága: akinek valóban kijár, annak nem kell percenként követelnie.

Hetediknap a Google Keresőben

Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!

Beállítás a Google-ben →
🎧
Felolvasás
✨ Prémium AI hang · ~7 perc · 1257 szó
Sebesség:
Hang:
Jurák Kata
Jurák Kata
Szerző

"Kérjen bocsánatot!” – üvöltözi a miniszterelnök a parlamentben. Én pedig lassan ott tartok, hogy nem is tudom, pontosan mire gondol. Mondjuk, elnézést, hogy élünk? Hogy van véleményünk? Hogy nem vagyunk hajlandók tapsolni ahhoz a stílushoz, amit az ország házában művel? Hogy nekünk ez egyszerűen nem fér bele? Hát nem. Tényleg nem. És hadd mondjak valamit: ez nem méltó hozzá. Sem emberként, sem férfiként, sem politikusként. És végképp nem méltó Magyarország miniszterelnökéhez.

Miniszterelnök úr! Van, ami már nem fér bele abba, amit nekünk el kellene tűrnünk. Sem emberileg, sem mentálisan, sem sehogy. Mert vannak dolgok, amelyeket nem vagyunk kötelesek eltűrni csak azért, mert Ön megnyert egy választást. És akkor most tegyük félre, hogy miként. Felhatalmazást kapott egy ország vezetésére. Ez felelősség. Ami, elnézve a parlamenti szerepléseit, láthatóan olyan távol áll Öntől, mint Makó Jeruzsálemtől. Bár itt gyorsan szeretnék elnézést kérni mind a makóiaktól, mind az izraeliektől, mert még a végén ezt is sikerül úgy kiforgatnia, hogy újabb feszültséget keltsen, és megint egymásnak ugrassza az embereket. Manapság már a magyar közmondásokkal is óvatosnak kell lenni. Ki tudja, miből lesz holnap politikai botrány.

H7

Telepítsd a Hetediknap-ot a kezdőképernyődre!

Azonnali belépés egyetlen érintéssel, zavartalan olvasási élmény mobilról.

Miniszterelnök úr! Elég volt! A parlament nem dühöngő, az ország polgárai nem az Ön beosztottjai, a politikai ellenfelei pedig nem arra szerződtek, hogy minden alkalommal végighallgassák a nyilvános rendreutasításukat. Attól, hogy percenként elüvölti, hogy kérjenek bocsánatot, valamiért, bármiért, akármiért, még nem lesz tiszteletreméltóbb. Sőt. Megsúgom, éppen az ellenkezőjét éri el. Mert aki folyamatosan tiszteletet követel magának és bocsánatkérést, az előbb-utóbb azt a benyomást kelti, hogy magától nem tudja kivívni. Hogy neki ki kell kényszerítenie, hogy számítson. Hogyha vélt vagy valós sérelem éri, akkor a környezetének azonnal vezekelnie kelljen. Mert egyébként amolyan "zéró morfémának" érezheti magát...aki régebben "még tényező volt" - hogy egy klasszikus filmből idézzek. (Szerintem kedveli a filmszínházat, így nyilván nem vette sértésnek a hasonlatot. De ha mégis: elnézést. Önnel ellentétben nem áll szándékomban sértegetni másokat...)

Csakhogy a tisztelet nem így működik, mert azt nem lehet teli torokból követelni. Nem jár automatikusan a miniszterelnöki székkel, és nem lehet parlamenti többséggel megszavaztatni. Azt ki kell érdemelni. Naponta. A viselkedésünkkel, a döntéseinkkel, a szavainkkal. Azzal is, hogyan bánunk azokkal, akik nem értenek velünk egyet.

És ha már olyan sokat beszél az európaiságról, a nyugati civilizációról és a demokratikus értékekről, itt halkan jelezném: ez nem az, kedves miniszterelnök úr. Az európaiság ugyanis nem egy jól hangzó szó, amelyet megfelelő időközönként bele kell illeszteni a beszédekbe. Hanem kultúra. Viselkedés. Önuralom. A másik ember méltóságának tisztelete akkor is, ha történetesen nem kedveljük. A civilizáció egyik nagy vívmánya éppen az, hogy nem kell minden konfliktusunkat üvöltve, fenyegetőzve, a másik ember megalázásával rendezni. Hogy a hatalomnak vannak korlátai. És hogy egy ország vezetőjétől joggal várunk el magasabb mércét, mint egy rosszul nevelt kamasztól.

Mert képzeljük már el, ha ugyanezt egy gyerek csinálná az iskolában! Ha rendszeresen kiabálna, sértegetné az osztálytársait, számon kérné, ki miért nem tiszteli eléggé, és minden konfliktust a saját hangerejével próbálna megoldani. Mit mondanánk? Hogy milyen határozott? Hogy igazi vezetőnek született? Dehogy. Behívnánk a szüleit, elbeszélgetnénk vele, és megpróbálnánk megtanítani arra, hogy az indulatainkért is felelősek vagyunk. Mert igen, azokért is. A felnőtté válás egyik alapfeltétele, hogy megtanuljunk uralkodni önmagunkon. Nem mindenki máson. Önmagunkon.

Ehhez képest a parlamentben felnőtt, diplomás, köztisztséget viselő emberek produkálnak időnként olyan jeleneteket, amelyeket egy tisztességes iskolában sem néznének el. És ezt nekünk közvetítik. Mi pedig nézzük, hallgatjuk, elemezzük, ki melyik mondattal győzött. Komolyan mondom, néha már nem is politikai műsort látok, hanem valami egészen kínos, nyilvános indulatkitörést, amelynél legszívesebben kikapcsolnám a kamerát. Nem azért, hogy eltitkoljunk bármit. Hanem mert lassan nettó szégyenérzetem van attól, amit látok.

És tudják, engem ez tényleg aggaszt. Nem szórakoztat, nem lelkesít, nem érzem úgy, hogy ettől erősebb lenne a demokrácia. Ellenkezőleg. Időnként azon kapom magam, hogy legszívesebben segítséget hívnék. Valaki szóljon már, hogy elég! Tartsanak szünetet, igyanak egy pohár vizet, menjenek ki levegőzni, bármi, csak legyen már vége! Mert ez nem politikai vita. Nem az érvek ütköztetése. Hanem egy olyan hangnem, amelynek egyszerűen nem volna szabad természetessé válnia. Nem tudom, és nem is akarom megfejteni, mi zajlik a miniszterelnök lelkében. Azt viszont látom, hogyan viselkedik. És nekem ez éppen elég ahhoz, hogy kimondjam: ez nincs rendben.

De hadd mondjak még valamit, miniszterelnök úr. Itt nem nekünk kellene elnézést kérnünk. Hanem Önnek. Azoktól a magyar emberektől, akik nem erre adtak felhatalmazást. Akik nem azért fizetik az állam működését, hogy a parlamentből országos dühöngőt csináljanak. Akik szeretnének úgy bekapcsolni egy országgyűlési közvetítést, hogy nem kell a gyerekük előtt magyarázkodniuk, miért beszél így egy felnőtt ember. És azoktól is, akik Önre szavaztak, mert talán joggal gondolták, hogy a változás nemcsak új arcokat, hanem új politikai kultúrát is jelent majd.

Mert ha a változás csak annyit jelent, hogy most más üvöltözik ugyanabban a teremben, akkor ugyan mi változott?

És ne jöjjön senki azzal, hogy bezzeg az előzőek. Nem érdekel. Az sem volt rendben. Ez sincs rendben. Egyik politikai oldal sem kap felmentést az alapvető emberi normák alól. A tisztesség nem pártfüggő, az önuralom nem politikai hovatartozás kérdése, és az emberi méltóság nem olyan kiváltság, amelyet csak a győztesek élvezhetnek.

Van azonban valami, ami ennél is súlyosabb. A bizalom elvesztése. Mert egy politikus sok mindent elronthat, hozhat rossz döntéseket, tévedhet, sőt, még bocsánatot is kérhet. De ha az emberek egyszer úgy érzik, hogy elárulták a bizalmukat, azt már nem lehet egy újabb hangos parlamenti felszólalással helyrehozni. Az árulás különös dolog. Nemcsak azt veszi el, amiben hittünk, hanem azt a biztonságot is, hogy legközelebb merünk-e még hinni valakinek.

És tudja, vannak dolgok, amelyekre emberileg nagyon nehéz bocsánatot találni. Ilyen az árulás is. De nem szeretnék ítélkezni Ön felett. Az nem az én dolgom. Az ítélet Istené. Az enyém legfeljebb annyi, hogy kimondjam, amit gondolok, akkor is, ha az Önnek nem tetszik. Hogy ne tapsoljak ahhoz, ami szerintem elfogadhatatlan. És hogy ne hallgassak csak azért, mert a hatalomnak kényelmetlen az ellenvélemény.

És még valami, miniszterelnök úr. Én imádkozni fogok Önért. Igen, Önért. Akkor is, ha ezt kineveti. Akkor is, ha gúnyt űz belőle. Nem azért, mert egyetértek Önnel. Nem azért, mert elnézem azt, amit tesz. Hanem azért, mert keresztény emberként abban hiszek, hogy az imádság nem jutalom azoknak, akiket szeretünk, hanem kötelességünk azok felé is, akikkel a legmélyebben nem értünk egyet.

És mert az ember olyankor szorul rá talán a leginkább az imádságra, amikor már azt hiszi, hogy mindenkinél jobban tud mindent.

Fenyegethet a „bilincs, bilincs, rács, rács” mantrával. Lehet a parlamentben kiabálni, lehet újabb és újabb ellenségeket keresni, lehet azt hinni, hogy a hatalom mindenre feljogosít. De van valami, amit sem a hangerő, sem a politikai többség, sem a megfélemlítés nem vehet el az embertől.

A lelkiismeretét.

És a hitét.

Miniszterelnök úr, nekem nincs szükségem az Ön engedélyére ahhoz, hogy legyen véleményem. Ahhoz sem, hogy kimondjam. És végképp nincs szükségem arra, hogy Ön eldöntse, mitől kellene félnem.

Mert ahogy a zsoltár mondja:

„Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” (Zsolt 56,12)

És tudja, miniszterelnök úr, talán ebben van köztünk a legnagyobb különbség.

Ön tiszteletet követel. De tudja, én az Istenben bízom. És nem kérek ezért bocsánatot.

 

#vélemény#keresztény értékek#parlament#vezércikk#Magyar Péter#politikai kultúra
Megosztás:

Hozzászólások

0/2000
Kommentek betöltése…