Százhetvenhét év telt el azóta, hogy Aradon kivégezték a magyar szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét, Pesten pedig Batthyány Lajost, Magyarország első felelős miniszterelnökét. Október 6. nem egyszerűen gyásznap. Arra emlékeztet, hogy egy nemzet életében vannak pillanatok, amikor kiderül, mi az, amiről nem hajlandó lemondani.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Ma félárbócon van a magyar zászló. Nem azért, mert elvesztettünk egy csatát, és nem is azért, mert tizenhárom katonatisztet kivégeztek Aradon. Hanem azért, mert voltak emberek, akik számára a haza nem ünnepi szólam volt, hanem döntés, vállalás és végül áldozat.
Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly nem egyformán gondolkodtak, nem ugyanonnan érkeztek, és nem mindannyian születtek magyarnak. Egy dologban azonban ugyanoda jutottak: Magyarország ügyét választották.
Ezért nem egyszerűen a halálukra emlékezünk.
Hanem a választásukra.
1849 őszén a megtorlás célja világos volt. Nem csupán katonai vezetőket akartak félreállítani, hanem példát akartak statuálni. Meg kellett mutatni egy egész országnak, mi történik azokkal, akik szabadságot, önállóságot és saját jövőt akarnak.
Ezért kellett Arad. Ezért kellett ugyanazon a napon Pesten Batthyány Lajos kivégzése is.
A hatalom félelmet akart hagyni maga után.
Nem sikerült.
A történelem nem a hóhérok nevét őrizte meg, hanem azokét, akiket el akartak törölni. Az aradi vértanúk neve ma is ott van tereinken, utcáinkon, iskoláinkban és emlékműveinken, miközben azok, akik ítélkeztek felettük, lassan eltűntek a közös emlékezetből.
Mert lehet elveszíteni egy szabadságharcot úgy, hogy közben nem veszítjük el mindazt, amiért elindult.
A tartást.
Talán éppen ezért kényelmetlen október 6. ma is. Mert nem engedi, hogy a haza, a szabadság vagy a függetlenség puszta ünnepi dekoráció legyen. Felteszi azt a kérdést, amelyet minden nemzedék szeretne elkerülni: mi az, amit mi nem adnánk oda?
A hazánkat? A szabadságunkat? A családunkat? A hitünket? A jogot ahhoz, hogy mi dönthessünk a saját jövőnkről?
Ezekre a kérdésekre békeidőben könnyű válaszolni. Az aradi vértanúk története azonban éppen arról szól, hogy az értékek súlya akkor derül ki, amikor ára lesz annak, hogy ragaszkodunk hozzájuk.
Egy országot nem csak a határai tartanak össze. Hanem azok a dolgok is, amelyekről az ott élők közösen úgy gondolják: eddig és ne tovább.
Amíg vannak ilyen pontok, addig van nemzet.
Ma félárbócon van a magyar zászló.
De Arad üzenete nem a vereségé.
Hanem annak bizonyossága, hogy vannak dolgok, amelyeket még a vereség sem tud elvenni.
Gloria Victis – dicsőség a legyőzötteknek.
