Baka András még köztársasági elnök sem lett, de Magyarország már elkezdte eldönteni róla, kicsoda. A mi emberünk? Az ő emberük? Jó? Rossz? Ismerős játék. Csak közben elveszett a legfontosabb kérdés: milyen államfőre van szüksége Magyarországnak?

Van valami végtelenül magyar abban, ahogyan egy új név megjelenik a politikában.
Még szinte le sem írtuk rendesen, már tudjuk róla, mit kell gondolni.

Baka András neve most köztársaságielnök-jelöltként került a politikai közbeszéd közepébe. Innentől pedig szinte percre pontosan kiszámítható, mi következik. Előkerül a múltja. A múltjának a múltja. Ki nevezte ki. Ki támadta. Kivel volt konfliktusa. Ki mondott róla jót tíz évvel ezelőtt, és ki mond rosszat ma. Aztán megszületnek a táborok.

Mert mi már régen nem egyszerűen politikusokról és közjogi tisztségekről beszélünk.
Mi embereket osztunk fel.
Miénk.
Övék.

És van egy rossz hírem: amíg ezt csináljuk, teljesen mindegy, kit választunk meg köztársasági elnöknek.

Egy elnöknek nem kell a „mi emberünknek” lennie

Talán éppen ez lenne a lényeg.

A köztársasági elnök nem miniszterelnök. Nem pártelnök. Nem frakcióvezető. Nem politikai influenszer, akinek minden reggel meg kell mondania, melyik tábor mit gondoljon az aznapi botrányról. És végképp nem király.

A magyar alkotmányos rendszerben az államfőnek egészen más szerepe van. Megtestesíteni a nemzet egységét. Szép mondat. Csak az elmúlt években mintha egyre nehezebb lenne elképzelni, mit jelent. Mert hogyan testesíthetné meg bárki a nemzet egységét egy olyan országban, ahol már egy köztársaságielnök-jelölt nevét sem tudjuk úgy kimondani, hogy előtte ne kérdeznénk meg: ki jelölte?

Pedig én szeretnék egyszer olyan Magyarországon élni, ahol erre nem az az első válaszunk, hogy „akkor biztosan ilyen vagy olyan”. Hanem az: rendben. Hallgassuk meg.

Baka András személye ezért érdekesebb, mint elsőre látszik

Nem azért, mert meg kellene választani. És nem azért, mert nem kellene. Hanem mert a jelölése próbatétel lehet a magyar politikának.

Baka András nem a semmiből érkezett. Volt strasbourgi bíró, volt a Legfelsőbb Bíróság elnöke, és volt már egy nagyon komoly közjogi konfliktus főszereplője is. Van múltja. Van szakmai teljesítménye. És természetesen vannak vele kapcsolatban viták is. Pontosan ezért kellene róla beszélni. De nem úgy, ahogy az elmúlt évtizedekben megtanultuk. Nem karaktergyilkossággal. Nem szentté avatással. Hanem kérdésekkel.

Független tud-e maradni attól a politikai erőtől, amely jelöli?
Képes lenne-e akkor is megszólalni, amikor az kényelmetlen a hatalomnak?
És képes lenne-e hallgatni akkor, amikor egy köztársasági elnöknek éppen az a dolga, hogy ne vegyen részt a napi politikai pankrációban?

Mert a függetlenség nem azt jelenti, hogy valaki mindig szembemegy a kormánnyal. Ez fontos. A függetlenség azt jelenti, hogy akkor is képes igent mondani, amikor a saját táborának kényelmesebb lenne a nem – és nemet mondani akkor is, amikor mindenki tapsot várna tőle.

Na, ilyen elnökből kevés van. Nemcsak nálunk. Mindenhol.

A hatalom legnehezebb próbája nem a győzelem

Hanem az önkorlátozás.

Amikor valaki választást nyer, természetesen kormányozni akar. Ezért indult. Ezért kapott felhatalmazást. De a demokrácia nem attól demokrácia, hogy négyévente megszámoljuk, melyik név mellé került több iksz. A demokrácia igazi próbája másnap kezdődik.

Mit tesz a győztes azzal, aki nem rá szavazott?
Mit tesz azokkal az intézményekkel, amelyek nemet mondhatnak neki?
Mit tesz a sajtóval, amely kérdez?
A bíróval, aki másként dönt?
Az államfővel, aki visszaküld egy törvényt?
A kritikussal, aki kellemetlen?

A hatalom minőségét nem az mutatja meg, hogyan bánik a sajátjaival. Hanem az, hogyan viseli el azt, aki nemet mond neki.

Ezért fontosabb a köztársasági elnök személye annál, mint amit a napi politikai hírekből gondolnánk.

És van még valami...

Magyarország elképesztően elfáradt. Nem csak politikailag. Emberileg.

Elfáradtunk abban, hogy mindenből háború lesz. Hogy minden mondat mögött árulót keresünk. Hogy minden emberről percek alatt el kell döntenünk, melyik oldalhoz tartozik. Hogy ha valakivel valamiben egyetértünk, akkor rögtön mindennel egyet kell értenünk vele. Ha pedig valamiben nem értünk egyet, akkor többé semmiben nem lehet igaza.

Ez nem politika. Ez törzsi lét.

És közben elveszítjük azt a képességünket, amely nélkül nincs normális közélet: hogy különbséget tudjunk tenni ember, állítás és politikai oldal között. Lehet valakit nem szeretni, és mégis elismerni, amikor igaza van. Lehet valakivel egyetérteni, és másnap azt mondani neki: eddig és ne tovább. Sőt. Egy demokráciában pontosan ezt kellene tudnunk.

Most tehát ne döntsük el öt perc alatt

Baka Andrásról sem.

Nézzük meg, mit mond. Mit képvisel. Mit gondol az államfői hatalomról. Mit gondol annak korlátairól. És főleg: mit gondol saját magáról ebben a szerepben.

Mert Magyarországnak szerintem nem erős köztársasági elnökre van szüksége. És nem is gyengére. Hanem szabadra.

Olyan emberre, aki pontosan tudja, hogy nem ő az ország. Nem ő a nemzet. Nem ő az igazság. Csak egy időre rábíztunk egy tisztséget. És amikor majd eljön az ideje, feláll, becsukja maga mögött az ajtót, és hazamegy.

Talán ez volna a köztársaság egyik legegyszerűbb definíciója.
És talán az egyik legnehezebb is.