„Felelős magyar kormányt!" – A felelősség nem érzés kérdése, miniszter úr!

Százhetvennyolc évvel a márciusi ifjak történelmi követelése után a felelős magyar kormányzás elve ismét a legélesebb közéleti próbatétel előtt áll. Az ügynökakták hibás tömeges közzététele és az azt követő miniszteri hárítás rávilágít arra a feszültségre, amely a politikai elszámoltathatóság ígérete és a tényleges kormányzati felelősségvállalás között húzódik. Mert a felelősség nem érzelmi viszonyulás vagy intézményi falak mögé búvás kérdése, hanem a demokratikus hatalomgyakorlás megingathatatlan alapköve.

„Mit kíván a magyar nemzet?”

1848. március 15-én a márciusi ifjak tizenkét pontban fogalmazták meg a magyar nemzet követeléseit. A második pont így szól:

„Felelős ministeriumot Buda-Pesten.”

Nem felelősségről szónokló minisztériumot. Nem olyan kormányt, amely ünnepélyesen magáénak vallja a döntéseket, majd a következményekkel szembesülve a hatáskörök mögé húzódik. Felelős kormányt.

Az ügynökakták közzételét követő botrány most éppen ezt az alapelvet teszi próbára.

Az elszámoltatás addig fontos, amíg az elődökről beszélünk?

A Tisza választási kampányának egyik visszatérő üzenete az volt, hogy véget kell vetni a következmények nélküli kormányzásnak. Magyar Péter és politikustársai rendre számon kérték elődeiken az elszámoltathatóság hiányát. A politikai felelősségvállalást nem udvarias lehetőségként, hanem alapvető követelményként mutatták be. Tarr Zoltán sem választott visszafogott szavakat, amikor az előző kormányzat tevékenységét bírálta.

Most azonban, amikor saját kormányuk idején egy súlyos állami adatközlési hiba következményeiről kellene számot adni, a miniszter azt mondja:

„Személyesen semmilyen felelősséget nem érzek.”

Érdekes mondat. Különösen attól, aki korábban olyan határozottan beszélt mások felelősségéről. Persze a politikai felelősség és a közvetlen szakmai hiba nem ugyanaz. Nem volna tisztességes bizonyítók nélkül Tarr Zoltánnak tulajdonítani az adatbázis hibáit. De éppen ezért kellene pontosan megnevezni, hogy a döntési folyamatban kinek milyen feladata és felelőssége volt.

A kormány vállalása volt. De ki felel a végrehajtásért?

Az ügynökakták nyilvánosságának kiterjesztése nem valamelyik levéltári alkalmazott magánkezdeményezése volt. Kormányzati vállalás, amelyet jogalkotási döntés követett.

November 4-én megnyílt az új adatbázis, majd kiderült, hogy 164 esetben hibás adatokat tettek közzé. Olyan személyek is téves megvilágításba kerülhettek, akiknek az állambiztonsági iratokban való szereplése nem jelentett hálózati együttműködést.

Tessék ezt egy pillanatra végiggondolni. Évtizedeken át viselni egy kommunista diktatúra megfigyelésének terhét, majd egy demokratikus állam nyilvános adatbázisában olyan besorolással találkozni, amely az egykori elnyomó rendszer kiszolgálóinak körébe helyezheti az érintettet. Az ilyen tévedés nem puszta adminisztráció: emberi becsületet érint.

Cseh Gergő Bendegúz, a Történeti Levéltár főigazgatója a történtek után felajánlotta lemondását. Tarr Zoltán pedig közölte, hogy nem érez személyes felelősséget, hiszen az intézmény független, az adatbázist nem a minisztériuma állította össze.

Rendben. Akkor viszont következzenek a dokumentumok. Ki készítette elő a közzétételről szóló döntéseket? Ki terjesztette elő a végrehajtási intézkedéseket? Ki döntött a határidőről? Milyen ellenőrzések előzték meg a nyilvánosságra hozatalt? Mert attól, hogy egy intézmény szakmailag önálló, még nem válik érdektelenné a politikai döntéshozók szerepe.

Miféle társadalmi nyomás?

Érdemes tisztázni még valamit. Az állambiztonsági múlt feltárására régóta létezett társadalmi igény. Ez kétségtelen. Csakhogy az állampolgárok számára a saját, illetve meghatározott feltételekkel elhunyt hozzátartozóik iratainak megismerése korábban is lehetséges volt a Történeti Levéltárnál. Nem november 4-én találták fel az iratbetekintést.

A változás a tömeges nyilvánosságra hozatalban állt: abban, hogy egy politikai döntés nyomán a korábbinál jóval szélesebb kör számára váltak elérhetővé az adatok. Ez pedig nem azonos a személyes múltmegismerés jogának biztosításával. A kettő között adatvédelmi, szakmai és erkölcsi különbség van.

A közérdek nem szünteti meg az egyén jogait. A történelmi igazságtétel iránti jogos igény nem ad felhatalmazást arra, hogy kellő ellenőrzés nélkül emberek jó hírnevét veszélyeztessék. Ha pedig a közzététel felgyorsításában politikai szempontok is szerepet játszottak, akkor különösen indokolt ennek feltárása. Az állam feladata nem az, hogy minden társadalmi követelést mérlegelés nélkül teljesítsen, hanem az, hogy a döntések során a jogokat, az érdekeket és a lehetséges következményeket egyaránt figyelembe vegye.

Miniszterelnök úr, hol kezdődik a politikai felelősség?

Magyar Péter miniszterelnöktől nem azt kell megkérdezni, hogy személyesen átnézte-e az állambiztonsági kartonokat. Nyilván nem ez a dolga.

De azt már joggal meg lehet kérdezni, hogy a kormány miként biztosította egy politikailag fontos döntés szakszerű végrehajtásának feltételeit. Miért éppen november 4-én történt a közzététel? Ki határozta meg a menetrendet? Milyen kockázatokról tudtak a döntéshozók? És legfőképpen: milyen intézkedéseket tesznek azokért, akiknek a jó hírnevét a téves adatok sérthették?

A miniszterelnöknek nem kell magára vállalnia mások bizonyítatlan hibáit. De a kormány működésének átláthatóságáért, a feladatok világos megosztásáért és a megfelelő politikai válaszért igenis számadással tartozik. Ha a kormányzat a közzétételt saját politikai teljesítményeként mutatta be, akkor annak következményeit sem kezelheti kizárólag egy független intézmény belügyeként.

A felelősség nem érzés kérdése

Tarr Zoltán azt mondta, személyesen nem érez felelősséget. De a felelősség nem érzelem. Nem attól létezik, hogy valaki érzi-e. A jogi felelősséget a jogszabályok, a politikai felelősséget pedig a demokratikus elszámoltathatóság követelményei alapján kell vizsgálni.

Lehet, hogy a konkrét adatfeldolgozási hibáért nem a miniszter felel. Ezt az ellenőrzés megállapíthatja. Lehet, hogy a végrehajtásért kizárólag a levéltár illetékes vezetői tartoztak felelősséggel. Ezt is dokumentumokkal kell tisztázni. De addig nem tekinthető megválaszoltnak a politikai felelősség kérdése, amíg nem tudjuk, kik döntöttek a közzététel feltételeiről, és milyen szerepet vállaltak annak előkészítésében.

Az elszámoltathatóság nem válogathat kormányok között. Nem lehet szigorú mérce az elődöknek, és pusztán személyes megítélés kérdése az utódoknak.

A hatalom nem bújhat az intézmények mögé

1848 márciusában a magyar nemzet nem csupán egy adminisztratív hivatalt követelt, hanem egy olyan kormányt, amely tisztában van azzal, hogy a közhatalom gyakorlása nem független a következményektől. Százhetvennyolc évvel később ez az alapelv nem vált elavulttá – csupán nehezebbé telt a betartása.

Mert amikor egy kormányzati döntés nyomán ártatlan emberek becsülete sérül, a miniszteri székből elhangzó „nem érzek felelősséget” válasz nem felmentés, hanem a politikai elszámoltathatóság csődje. A felelős kormányzás ugyanis nem ott kezdődik, hogy másokon kérjük számon a hibákat, hanem ott, hogy a saját döntéseink következményei elől sem térünk ki. A hatalomnak ugyanis lehet, hogy vannak jogosítványai, de felelőssége kizárólag azoknak van, akik gyakorolják.