Egy országot meg lehet védeni hadsereggel, határkerítéssel, erős gazdasággal és működő állammal, egy nemzet azonban ennél sokkal törékenyebb valami, mert nemcsak területből áll, hanem emlékezetből, hitből, nyelvből, családokból, örökölt rendből és abból a biztos tudásból, hogy kik vagyunk. Ha ezt elveszítjük, előbb-utóbb már nem lesz igazán mit megvédenünk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
XIV. Leó pápa vasárnap délelőtt a Szent Péter téren arról a bibliai képről beszélt, amely szerint „a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett”. Nehéz ennél pontosabb képet találni arra, ami ma Európában történik. Miközben a kontinens politikusai újra és újra arról beszélnek, milyen Európát kellene felépíteni a következő évtizedekre, egyre kevésbé merik kimondani, milyen alapra épült az, amelyet örököltek.
Pedig Európa nem a semmiből nőtt ki. A kereszténység nem valami később ráaggatott kulturális dísz, nem templomtornyokkal tarkított városkép, karácsonyi hangulat és néhány ünnep, amit illik megtartani. A keresztény emberkép, az emberi méltóság gondolata, az irgalom, a felelősség, a munka becsülete, a gyengék védelme, a család és a közösség fogalma évszázadokon át alakította azt a civilizációt, amelyben ma élünk.
Most pedig ott tartunk, hogy szeretnénk megőrizni a házat, miközben lassan kellemetlenné válik számunkra az alap, amelyen áll.
Beszélünk emberi méltóságról, miközben egyre bizonytalanabbak vagyunk abban, mit jelent embernek lenni. Közösséget akarunk, de közben módszeresen bontjuk le azokat a kötelékeket, amelyekből közösség születik. Biztonságot követelünk, miközben a családot, az Egyházat, a hagyományt és a nemzeti összetartozást hosszú időn át inkább gyanús, meghaladandó fogalomként kezeltük, mint olyan erőként, amely megtart bennünket, amikor minden más recsegni kezd körülöttünk.
És miközben Európa egyre többet beszél arról, hogyan kellene megvédenie magát kívülről, feltűnően kevés szó esik arról, mit akar egyáltalán megvédeni belül.
Pedig számomra itt kezdődik a nemzetvédelem.
Nem a sorompónál, nem a laktanya kapujában, és nem ott, ahol a térképen meghúzták az államhatárt. Hanem sokkal korábban, egy családban, amikor a gyerek megtanul magyarul beszélni, amikor tudja, kik voltak a nagyszülei, amikor felismeri a templomtornyot, amely mellett nap mint nap hazamegy, és amikor március 15-e, augusztus 20-a vagy október 23-a nem pusztán egy piros betűs nap a naptárban, hanem valami, amihez köze van.
Ott kezdődik a családi asztalnál, ahol még vannak történetek, amelyeket egyik nemzedék továbbad a másiknak. Ott, ahol nem kell mentegetőzni azért, mert valaki szereti a hazáját, és nem kell hosszan magyarázni, miért jelent többet magyarnak lenni annál, hogy milyen ország neve szerepel az útlevelünkben. És igen, ott kezdődik vasárnap is, amikor még tudjuk, hogy nem minden nap ugyanolyan, mert van idő a munkára, és van idő Istenre, családra, csendre, emlékezésre.
Ezek nem tűnnek klasszikus nemzetbiztonsági kérdésnek, pedig hosszú távon nagyon is azok.
Egy népet ugyanis nem kizárólag fegyverrel lehet legyőzni. Sokkal egyszerűbb meggyőzni arról, hogy nincs különösebb oka létezni. Hogy a múltja kellemetlen teher, a hagyományai idejétmúltak, a hite magánügy, a család lecserélhető konstrukció, a nemzeti összetartozás pedig legfeljebb folklór, amit ünnepnapokon előveszünk, aztán visszatesszük a szekrénybe.
Ha egy nemzet egyszer maga mondja ki, hogy mindez már nem fontos, akkor tényleg nincs szükség nagy támadásra.
Nem kell betiltani a nyelvét, mert magától kezdi el szégyellni. Nem kell lerombolni a templomait, mert kiürülnek. Nem kell eltörölni a történelmét, mert egyszerűen nem adja tovább. És nem kell elvenni tőle a hazáját sem, ha az ott élők számára már csak egy lakóhely marad, nem pedig örökség, kötelesség és otthon.
Ezért tartom teljesen hamisnak azt a gondolatot, hogy a kereszténység és a nemzetvédelem egymástól távoli ügyek.
A hit természetesen nem politikai program, és a kereszténységet végtelenül le lehet silányítani, ha valaki pártjelvényt csinál belőle. De ugyanekkora önbecsapás úgy tenni, mintha a magyar kultúrából egyszerűen ki lehetne emelni a kereszténységet, és utána minden ugyanaz maradna.
Nem maradna.
Ahogy Európa sem marad ugyanaz, ha levágja magát a saját gyökereiről.
Nem az a kérdés, hogy vissza akarunk-e költözni valamiféle idealizált múltba, mert ilyen múlt soha nem létezett. Nem volt minden jobb, az emberek sem voltak jobbak, a történelem pedig különösen nem volt kegyes hozzánk. De aki tudja, honnan jött, annak legalább van miből kiindulnia. Aki minden nemzedékben nulláról akarja újra kitalálni önmagát, az előbb-utóbb oda jut, hogy már nincs fogalma arról, miért kellene bármit továbbadnia.
És talán éppen ez a mai Európa egyik legnagyobb baja.
Nem az, hogy túl kevés benne a lehetőség, hanem hogy egyre bizonytalanabb abban, mire való mindaz, amit felépített.
Pedig a mai evangélium képe éppen erről beszél: az elvetett kőből lesz szegletkő. Abból, amit fölöslegesnek, túlhaladottnak vagy kínosnak hittünk, egyszer csak kiderülhet, hogy nélküle az egész építmény bizonytalanabbul áll.
Magyarország védelme ezért számomra nem ér véget a határnál. Ott legfeljebb láthatóvá válik.
A valódi védelem folytatódik a családban, az iskolában, a templomban, a nyelvben, az emlékezetben, a vasárnapi ebédnél és minden egyes döntésben, amelyben eldöntjük, hogy amit kaptunk, azt tehernek vagy örökségnek tekintjük.
Mert egy nemzet addig él, amíg van mit továbbadnia.
És amíg vannak, akik nem szégyellik továbbadni.
