Betöltés...
Budapest
Az erőszak semmire sem megoldás
Friss hírekMegszólaltak a légvédelmi szirénák Kalinyingrádban – óvóhelyre küldték a lakosságotNeked mi volt az óvodai jeled? Meglepő, mit árulhat el rólad!Visszaadná a közmédia becsületét Kert Attila – Hat rádióval és négy televízióval képzeli el a jövőtMegingott a digitális biztonságérzet az Egyesült Államokban: felvásárlási hullámot indítottak el a sorozatos szoftverhibákKarácsonyi koncerttel segíti a rászoruló családokat a Katolikus KaritászVáltozás a tőzsdei élmezőnyben: az Alphabet megelőzte az NvidiátSzentkirályitól a Kincsemig – Pénzért már bárki festhet magáról közéleti portrét?Amikor egy szó is üt: így rombol a lelki bántalmazásA kiválasztottak új évada megérkezett: minden az utolsó nap körül forogDélután kiderül, ki irányítja majd a közmédiátFriss hírekMegszólaltak a légvédelmi szirénák Kalinyingrádban – óvóhelyre küldték a lakosságotNeked mi volt az óvodai jeled? Meglepő, mit árulhat el rólad!Visszaadná a közmédia becsületét Kert Attila – Hat rádióval és négy televízióval képzeli el a jövőtMegingott a digitális biztonságérzet az Egyesült Államokban: felvásárlási hullámot indítottak el a sorozatos szoftverhibákKarácsonyi koncerttel segíti a rászoruló családokat a Katolikus KaritászVáltozás a tőzsdei élmezőnyben: az Alphabet megelőzte az NvidiátSzentkirályitól a Kincsemig – Pénzért már bárki festhet magáról közéleti portrét?Amikor egy szó is üt: így rombol a lelki bántalmazásA kiválasztottak új évada megérkezett: minden az utolsó nap körül forogDélután kiderül, ki irányítja majd a közmédiát
iskolai retro

Iskolaköpeny, ellenőrző és szombati tanítás – emlékszel még, milyen volt régen iskolába járni?

Múltidéző••2 perc olvasás

Volt idő, amikor a szombat reggel nem a lustálkodásról szólt. A gyerekek felvették a sötétkék iskolaköpenyt, felkapták a diplomatatáskát, és elindultak az iskolába. A mai gyerekeknek talán elképzelhetetlen, hogy a hétvége egykor csak másfél napig tartott. Pedig sokunk számára ez volt a természetes. A krétaporos táblák, az ellenőrző könyvek, a fémbetétes tolltartók és a párizsis szendvicsek világába utazunk vissza.

Hetediknap a Google Keresőben

Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!

Beállítás a Google-ben →
🎧
Felolvasás
✨ Prémium AI hang · ~7 perc · 1321 szó
Sebesség:
Hang:
hetediknap.hu
hetediknap.hu
Szerző

Aki a hetvenes vagy a nyolcvanas évek elején járt iskolába, még jól emlékezhet arra az érzésre, amikor szombat reggel megszólalt az ébresztő.

Odakint talán még sötét volt, a konyhában már készült a reggeli, és édesanyánk szólt, hogy ideje felkelni. Az iskolatáska a szék mellett állt, benne a füzetek, a tolltartó, az ellenőrző, a tízórai és néhány könyv, amelyeket aznap is cipelni kellett.

H7

Telepítsd a Hetediknap-ot a kezdőképernyődre!

Azonnali belépés egyetlen érintéssel, zavartalan olvasási élmény mobilról.

Mert bizony szombaton is tanítás volt.

És senki nem tartotta ezt különösebben furcsának.

A hétvége, ami csak szombat délben kezdődött

Magyarországon a hatnapos tanítási hét hosszú időn át természetesnek számított. A szabad szombatok bevezetése fokozatosan történt, az ötnapos iskolai munkarend pedig az 1980-as évek elején vált általánossá.

A szombati órák sokunk emlékezetében különleges helyet foglalnak el.

Nem feltétlenül azért, mert annyira szerettünk iskolába járni. Hanem mert tudtuk, hogy az utolsó csengő után végre elkezdődik a hétvége.

Hazafelé menet megálltunk a pékségnél, találkoztunk a barátainkkal, vagy már azt terveztük, mit játszunk délután.

Nem volt mobiltelefon, nem volt közösségi média, és senki sem üzent az osztály közös csoportjába.

Ha találkozni akartunk valakivel, egyszerűen megbeszéltük, hogy háromkor a játszótéren.

És háromkor ott voltunk.

Persze előfordult, hogy valaki késett. Olyankor nem írtunk neki üzenetet, hanem vártunk. Vagy becsöngettünk hozzá.

Iskolaköpeny és diplomatatáska – amikor még így indultunk iskolába

És akkor ott volt az elmaradhatatlan iskolaköpeny.

Többnyire sötétkék, elöl gombos, a zsebében zsebkendővel, néhány összegyűrt papírfecnivel és ki tudja, még mivel. Reggel felvettük, délután levettük, és ha szerencsénk volt, másnap még nem kellett kimosni.

A köpeny alatt persze mindenki igyekezett megőrizni az egyéniségét. Egy különleges hajcsat, egy színes pulóver kilógó ujja vagy egy divatos cipő is elég volt ahhoz, hogy valaki kitűnjön a többiek közül.

De az igazi menőség a diplomatatáska volt!

Aki a hetvenes-nyolcvanas években járt iskolába, biztosan emlékszik azokra a fekete vagy barna, kemény falú, műbőr aktatáskákra, amelyeket a felnőttektől irigyeltünk el.

Volt rajtuk két fémcsat, olykor számzár is, és amikor az ember reggel ünnepélyesen bekattintotta a zárat, egy pillanatra legalábbis úgy érezhette, hogy nem az iskolába indul, hanem valami nagyon fontos üzleti tárgyalásra.

Pedig a diplomatatáskában nem szerződések lapultak, hanem matekfüzet, olvasókönyv, ellenőrző és az alufóliába csomagolt párizsis szendvics.

Ha pedig véletlenül kinyílt a folyosón, az egész osztály láthatta, milyen gondosan sikerült bepakolnunk.

A diplomatatáska persze nem volt túl praktikus. A könyvek nehezek voltak, vállra akasztani nem lehetett, és ha futni kellett a busz után, bizony rendesen húzta az ember karját.

De kit érdekelt?

Elegánsak voltunk. Legalábbis annak képzeltük magunkat.

Aztán jöttek a hátizsákok, a színes tolltartók, a márkás iskolatáskák, és a diplomatatáska lassan eltűnt az osztálytermekből.

Ma már mosolygunk rajta. De aki egyszer végigvonult az iskola folyosóján kék köpenyben, kezében egy fekete diplomatatáskával, pontosan tudja, milyen érzés volt.

És valljuk be: akkoriban egy diplomatatáskával még a hetedikes is úgy nézett ki, mint egy vállalati igazgató.

A hetes jelent, az osztály vigyázzba áll!

A régi iskolák világának megvoltak a maguk szertartásai.

Amikor a tanár belépett az osztályterembe, a hetes felállt, és jelentett.

„Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma harminckettő, jelen van harmincegy, hiányzik egy!”

Aztán leülhettünk.

A táblán ott maradt az előző óra krétapora, a szivacsot időnként ki kellett mosni, és persze mindig akadt valaki, aki túl vizesen törölte le a táblát.

A kréta nyikorgott, a padok néha recsegtek, a tanár pedig olyan pillantást tudott vetni a hátsó sorra, hogy attól még az is elhallgatott, aki addig meg sem szólalt.

Az órák közötti szünetekben aztán felbolydult az iskola.

A folyosókon rohangáltunk, beszélgettünk, titkokat súgtunk egymás fülébe, és olykor összevesztünk valami olyasmin, amire másnap már senki sem emlékezett.

Nem volt szükség képernyőre ahhoz, hogy elfoglaljuk magunkat.

Elég volt néhány barát és tíz perc szünet.

Az ellenőrző könyv, amit néha jobb lett volna elrejteni

Az ellenőrző külön fejezetet érdemelne a magyar iskolatörténetben.

Az a kis könyvecske ugyanis nemcsak az osztályzatokat tartalmazta, hanem időnként az egész család délutáni hangulatát is meghatározta.

Egy ötös? Boldogság.

Egy dicséret? Büszkeség.

Egy intő?

Na, azt már nehezebb volt hazavinni.

„Órán beszélgetett.”

„Felszerelését ismételten otthon hagyta.”

„Társát zavarta a tanulásban.”

És a rettegett mondat:

„Kérem a szülőt, hogy az ellenőrzőt írja alá!”

Persze voltak, akik reménykedtek abban, hogy a szülők valahogy nem veszik észre a bejegyzést.

Többnyire észrevették.

A régi ellenőrző könyvek ma már szinte történelmi dokumentumok. Ha előkerül egy a fiók mélyéről, nemcsak az osztályzatainkra emlékeztet, hanem arra a gyerekre is, akik egykor voltunk.

Párizsis szendvics, zacskós tej és a büfés néni

Az iskolai tízórai sem volt túlbonyolítva.

Egy szelet kenyér vajjal, párizsival vagy téliszalámival. Esetleg zsíros kenyér, egy alma, néha egy kis édesség.

A szendvicset gondosan becsomagolták alufóliába vagy szalvétába, amely a délelőtt végére olykor már egészen sajátos állapotba került.

A büfében pedig ott sorakoztak a korszak jellegzetes finomságai.

Kakaós csiga, túrós batyu, kifli, nápolyi, és ahol lehetett kapni, az elmaradhatatlan iskolai tej.

A zacskós tej külön történet volt. Nem mindig sikerült úgy kinyitni, hogy ne locsoljuk le magunkat vagy a mellettünk állót.

De az igazi különlegesség néha nem is az volt, amit ettünk, hanem az, hogy kivel osztottuk meg.

Egy fél szendvics a padtársnak, néhány szem cukorka a barátnőnek, egy falat sütemény annak, aki otthon felejtette a tízóraiját.

Apró dolgok voltak ezek, mégis sokan évtizedek múlva is emlékszünk rájuk.

Amikor még nem lehetett mindenért hazatelefonálni

Talán ez volt az egyik legnagyobb különbség a mai és az akkori gyerekkor között.

Nem voltunk folyamatosan elérhetők.

Ha valami történt az iskolában, azt többnyire csak délután, otthon meséltük el.

Ha elestünk az udvaron, a tanító néni látta el a lehorzsolt térdünket. Ha összevesztünk a barátunkkal, sokszor a következő szünetre már ki is békültünk.

A szüleink nem tudták minden percben, hol vagyunk, és mit csinálunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden jobb vagy biztonságosabb lett volna.

De volt valami, amit ma talán nehezebb megtanulni: sok hétköznapi helyzetet önállóan kellett megoldanunk.

És közben észrevétlenül nőttünk fel.

Tényleg jobb volt régen?

Könnyű lenne rávágni, hogy igen.

Hiszen a gyerekkor emlékei idővel megszépülnek.

De a régi iskola világa nem volt minden tekintetben idilli.

A fegyelem sok helyen szigorúbb volt, a gyerekek véleményére kevesebb figyelem jutott, és nem mindenki őriz boldog emlékeket az akkori pedagógiai módszerekről.

A szombati tanítás sem hiányzik valószínűleg sokunknak.

Ami viszont valóban más volt, az az idő megélése.

Nem voltunk folyamatosan elérhetők. Nem kellett minden pillanatot megörökíteni. Nem lehetett egyetlen gombnyomással értesíteni a fél világot.

A barátságok az iskolaudvaron, a lépcsőházban, a grundon vagy a szomszéd utcában születtek.

A játék nem alkalmazás volt, hanem közös kaland.

És ha délután elmentünk otthonról, gyakran csak annyit kellett megmondanunk, mikorra érünk haza.

Amit talán érdemes lenne visszahozni

Nem a szombati tanítást.

Nem a túlzott szigort.

És talán még a nehéz diplomatatáskát sem.

Hanem azt a világot, amelyben a gyerekeknek még jutott idő unatkozni, felfedezni, saját játékokat kitalálni és úgy együtt lenni, hogy közben senki sem nézte percenként a telefonját.

Ahol a barátság nem követőkben és lájkokban mérődött, hanem abban, hogy ki várta meg a másikat iskola után.

Ahol egy délutáni focimeccshez elég volt egy labda és néhány gyerek.

És ahol a hétvége, bármilyen rövid volt is, valóban ünnepnek számított.

Ma már más világban nőnek fel a gyerekeink. Más lehetőségekkel, más veszélyekkel és más álmokkal.

Nem az a feladatunk, hogy visszahozzuk nekik a saját gyerekkorunkat.

Hanem hogy megőrizzünk belőle valamit, ami ma is érték.

A közös játékot. Az egymásra figyelést. Az egyszerű örömöket.

És talán azt a különleges érzést is, amikor az ember egy hosszú iskolai hét után végre hazaér.

Mert lehet, hogy mi még szombaton is iskolába jártunk, de amikor becsuktuk magunk mögött az iskola kapuját, pontosan tudtuk: most kezdődik az igazi gyerekkor.

És most őszintén: te mivel jártál iskolába? Diplomatatáskával, hagyományos iskolatáskával vagy már hátizsákkal? A kék köpenyedre emlékszel még?

#régi iskola#szombati tanítás#nosztalgia#hetvenes évek#iskolaköpeny#retró#gyermekkor#nyolcvanas évek#múltidéző#diplomatatáska
Megosztás:

Hozzászólások

0/2000
Kommentek betöltése…