Van egy rossz hírem. Ha ugyanazért tapsolsz a saját oldaladnak, amiért tegnap még gyűlölted a másikat, akkor nem az elveid győztek. Csak lecserélted a zászlót.

És ez valószínűleg sokkal nagyobb baj, mint bármelyik politikus, akiről éppen vitatkozunk.

Mert politikusok jönnek-mennek. Kormányok alakulnak, pártok emelkednek fel és tűnnek el, tegnapi megmondóemberekből holnapi kínos ismerősök lesznek. A reflex viszont marad.

A reflex, amely szerint nem azt nézzük, mi történt, hanem először azt, hogy ki csinálta.

Ha a másik oldal embere mond valami ostobaságot, napokig elemezzük. Ha a miénk, akkor kiragadták a szövegkörnyezetből.

Ha a másik oldal kinevez valakit, az haveri rendszer. Ha a miénk, akkor végre hozzáértő ember került a megfelelő helyre.

Ha ők hallgattatnak el valakit, az cenzúra. Ha mi tesszük, felelősség.

Ha ők változtatják meg a szabályokat, az hatalomtechnika. Ha mi, akkor rendrakás.

Ha ők hazudnak, botrány. Ha a mieink pontatlanul fogalmaznak, ne akadjunk már fenn minden szón.

Ismerős?

Pedig egy elvnek éppen az lenne a lényege, hogy akkor is érvényes, amikor kellemetlen.

Sőt, leginkább akkor.

Könnyű szabadságpártinak lenni, amikor a saját véleményünket akarják elhallgattatni. Sokkal nehezebb akkor, amikor annak az embernek a megszólalási jogát kellene védenünk, akitől feláll a szőr a hátunkon.

Könnyű tisztességet követelni az ellenféltől. Nehezebb ugyanezt számon kérni attól, akinek tegnap még tapsoltunk.

Könnyű felháborodni a kettős mércén.

Egészen addig, amíg mi nem tartjuk a mércét.

A politika megtanított szurkolni

Valahol menet közben összekevertük a politikát a focival.

Van csapatunk. Van mezünk. Vannak kedvenceink. És van az ellenfél.

Ha a mi csatárunk szabálytalankodik, „ilyen a játék”. Ha az övék, akkor hol a bíró?

Csakhogy egy ország nem stadion.

A politikus pedig nem azért kap hatalmat, hogy szeressük. Nem a családtagunk, akit akkor is megvédünk, amikor hülyeséget csinál. Nem popsztár, akinek a rajongói klubjába beléptünk.

Alkalmazott.

A miénk.

Ideiglenesen.

És talán az egyik legnagyobb demokratikus félreértésünk, hogy erről időről időre megfeledkezünk.

Rajongani kezdünk azokért, akiket ellenőriznünk kellene, és gyűlölni azokat, akikkel vitatkoznunk kellene.

A kettő között pedig lassan eltűnik valami nagyon fontos: a józan ítélőképesség.

Nem az igazság változott meg

Különösen érdekes látvány, amikor egy ország politikai erőviszonyai átrendeződnek.

Hirtelen mindenki új helyet keres magának.

A tegnapi lázadóból intézmény lesz. A tegnapi hatalomból ellenzék. A rendszerkritikus ember egyszer csak rendszert kezd építeni, a rendpárti pedig váratlanul felfedezi magában a szabadságharcost.

És ezzel önmagában nincs semmi baj.

A baj ott kezdődik, amikor velük együtt az elveink is helyet cserélnek.

Mert akkor kiderül, hogy talán soha nem is a módszer zavart bennünket.

Csak az, hogy nem mi alkalmaztuk.

Ezért érdemes időnként feltenni magunknak egy kellemetlenül egyszerű kérdést:

Ha ugyanezt az ellenfelem csinálná, mit mondanék róla?

Nem kell hangosan válaszolni.

Elég magunkban.

Meglepően jó politikai iránytű.

A „de ők is” nem erkölcsi érv

Van egy mondat, amely szinte minden politikai rendszerben túléli a rendszert.

„De ők is ezt csinálták.”

Biztosan.

Lehet, hogy rosszabbat is.

Csakhogy ettől a jelenlegi tett nem lesz jobb.

Ha húsz éven át azért háborogtunk, mert valamit tisztességtelennek tartottunk, akkor a huszonegyedik évben nem válik tisztességessé pusztán azért, mert most a megfelelő ember csinálja.

Ez volna az elvek próbája.

Nem az, hogyan bánunk az ellenféllel.

Hanem az, mennyit engedünk meg a sajátjainknak.

Mert a hatalom egyik legkényelmesebb helyzete nem az, amikor mindenki fél tőle.

Hanem amikor a saját tábora már előre megmagyaráz neki mindent.

Mire egy politikus megszólalna, a hívei már tudják, miért volt igaza.

Mire kiderülne, mi történt, megszületett a védekezés.

Mire felmerülne a kérdés, már árulónak számít az, aki feltette.

És innentől nem közéletünk van.

Hanem törzseink.

Nem kell megtagadnod a saját oldaladat

Ez talán a legfontosabb.

Nem kell politikailag semlegessé válni. Nem kell úgy tenni, mintha minden párt ugyanolyan lenne, minden döntés egyformán jó vagy rossz volna, és minden vitában valahol pontosan középen lenne az igazság.

Lehet értékrended.

Sőt, legyen.

Lehet párt, amely közelebb áll hozzád. Lehet politikus, akiben jobban bízol. Lehet világnézeted, amelyhez ragaszkodsz.

Csak egyvalamit ne adj oda érte:

a saját mércédet.

Mert ha azt is odaadod, előbb-utóbb már nem te döntöd el, mi helyes.

Majd eldönti helyetted a tábor.

Megmondja, min kell felháborodni, min kell nevetni, kit kell gyűlölni, kinek kell mindent elnézni.

És onnantól nagyon könnyű lesz a világ.

Csak éppen szabad nem leszel benne.

Talán ezért lenne érdemes újra megtanulnunk valamit, ami ma szinte radikálisnak számít:

ugyanazzal a mércével mérni.

A sajátjainkat is.

Különösen a sajátjainkat.

Mert egy ország politikai kultúrája nem akkor változik meg igazán, amikor más ember ül a vezetői székbe.

Hanem akkor, amikor mi már nem tapsolunk ugyanannak csak azért, mert ezúttal a mi emberünk csinálja.