Ritkán van alkalmunk arra, hogy ne a következő feladattal, hanem önmagunkkal foglalkozzunk. A vasárnap csendjében azonban érdemes feltenni egy egyszerű kérdést: vajon azzá az emberré válunk-e, akivé valóban szeretnénk?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Hétköznapokon viszonylag egyszerű meghatározni magunkat. Van munkánk, feladatunk, beosztásunk, családunk és felelősségünk, valakinek a kollégái, főnökei, beosztottjai, szülei, gyermekei vagy társai vagyunk. Reggel felkelünk, és többnyire már pontosan tudjuk, mit vár tőlünk aznap a világ.
Közben jelez a telefon, érkeznek az üzenetek és a levelek, valaki választ vár, valamit el kell intézni, valahová oda kell érni. Ha pedig akad egy kis szabadidőnk, gyakran arra is találunk valamilyen feladatot, mert lassan ahhoz szoktunk hozzá, hogy akkor érezzük hasznosnak a napot, ha minél több mindent sikerült elvégeznünk.
Talán ezért is tudunk olyan nehezen mit kezdeni a csenddel, pedig időnként éppen akkor derül ki rólunk a legtöbb, amikor nincs előttünk újabb feladat, és egy rövid időre nem vár tőlünk senki semmit.
Nem csak az vagy, amit elvégeztél
Érdekes világot építettünk magunk köré. Amikor megismerünk valakit, hamar megkérdezzük tőle, mivel foglalkozik, hol dolgozik, mit ért el vagy éppen merre tart az életben, azt azonban már jóval ritkábban, hogy valóban jól van-e.
Sokszor saját magunkkal sem vagyunk másképp. Egy nap végén végiggondoljuk, mennyi mindent sikerült elintéznünk, haladtunk-e a munkánkkal, teljesítettük-e azt, amit elterveztünk, és hajlamosak vagyunk ez alapján eldönteni, hogy jó vagy rossz napunk volt. Innen pedig már csak egy lépés, hogy saját értékünket is ahhoz kezdjük mérni, mennyit teljesítettünk.
De mi történik akkor, ha egy nap nem haladunk semmivel? Ha valami nem sikerül, ha elfáradunk, vagy egyszerűen csak nincs kedvünk újabb feladatokat kipipálni? Kevesebbek leszünk ettől?
A kereszténység egyik legfontosabb üzenete éppen az, hogy az ember értéke nem a teljesítményéből következik. Nem attól válunk szerethetővé, hogy sikeresek vagyunk, és Isten előtt sem egy gondosan vezetett eredménylistával kell megjelennünk. Ezt persze sokkal könnyebb kimondani, mint valóban elhinni egy olyan világban, amely szinte folyamatosan arra figyelmeztet bennünket, hogy lehetne még többet, még jobban és még gyorsabban.
A vasárnap nem csak pihenőnap
Ezért is jelenthet a vasárnap többet egyszerű munkaszüneti napnál. Nem azért, mert ezen a napon tilos volna dolgozni, bevásárolni, főzni, rendet rakni vagy elintézni mindazt, amire hét közben nem jutott idő, és természetesen nem is töltheti mindenki ugyanúgy ezt a napot.
A vasárnap inkább arra ad lehetőséget, hogy legalább néhány órára ne a következő feladat legyen az első gondolatunk. Ilyenkor talán arra is jut idő, hogy észrevegyük, mi minden mellett mentünk el a héten úgy, hogy közben észre sem vettük.
Mikor beszélgettünk utoljára igazán azzal, aki mellettünk él? Mikor kérdeztük meg valakitől, hogy hogy van, úgy, hogy közben nem a telefonunkat néztük, és nem a saját válaszunkon gondolkodtunk? Mikor hallgattunk végig valakit anélkül, hogy siettettük volna?
És talán azt is érdemes időnként megkérdeznünk magunktól, mikor voltunk utoljára csendben Istennel úgy, hogy nem kértünk azonnal valamit, nem soroltuk a gondjainkat, és nem vártunk rögtön választ. Egyszerűen csak hagytunk egy kis helyet a csendnek is.
Mi marad, amikor a szerepeink megváltoznak?
Az élet során azok a szerepek, amelyek ma olyan fontosnak tűnnek, előbb-utóbb megváltoznak. Munkahelyek jönnek és mennek, a beosztásunk változhat, a sikereink idővel veszíthetnek a jelentőségükből, és azok a dolgok, amelyek miatt ma álmatlanul forgolódunk, néhány év múlva talán már eszünkbe sem jutnak.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy mi marad közben belőlünk. Megmarad-e a kíváncsiságunk a másik ember iránt, tudunk-e még örülni olyasminek, aminek nincs ára, haszna vagy mérhető eredménye, és képesek vagyunk-e türelmesnek lenni akkor is, amikor ezért senki nem dicsér meg bennünket.
Az sem mindegy, vannak-e körülöttünk olyan emberek, akik nem azért szeretnek bennünket, amit elértünk, amit megengedhetünk magunknak, vagy amit mások előtt fel tudunk mutatni, hanem egyszerűen azért, akik vagyunk. És ugyanilyen fontos kérdés, hogy mi képesek vagyunk-e így szeretni másokat.
Nem kell ezekre a kérdésekre egyből választ találnunk. Lehet, hogy már az is elég, ha időnként egyáltalán feltesszük őket, mert az élet legfontosabb dolgai közül meglepően kevés olyan van, amelyet ki lehet pipálni egy teendőlistán.
A hitet, a szeretetet, a hűséget, a barátságot vagy a megbocsátást nem lehet teljesítményként felmutatni. Ahogy azt sem, hogy ott voltunk valaki mellett, amikor szüksége volt ránk, meghallgattuk, amikor beszélni szeretett volna, vagy képesek voltunk félretenni a saját igazunkat azért, hogy megőrizzünk egy számunkra fontos kapcsolatot.
Éppen ez a vasárnap egyik legnagyobb ajándéka: néhány órára nem azt kell számba vennünk, mennyi mindent végeztünk el az elmúlt héten, hanem azt is megkérdezhetjük magunktól, milyen emberré váltunk közben.
