Miért zavar bennünket, ha a gyermekünk hangosan tiltakozik, sír, ellenkezik, vagy egyszerűen csak nem akar megfelelni az elvárásainknak? Ennek természetesen számos oka lehet, de talán egy olyan is, amelyre ritkán gondolunk: hogy mi magunk sem tehettük meg ugyanezt. Gyermekként megtanultuk, hogy bizonyos érzéseinknek, vágyainknak és tulajdonságainknak nincs helyük a világban. És lehet, hogy évekkel később éppen a saját gyermekünkben találkozunk újra mindazzal, amit magunkban egykor el kellett hallgattatnunk.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van egy gyakran elhangzó mondat, amely talán sokunk számára ismerős: „Nekem bezzeg ezt nem lehetett volna megcsinálni!”
Egyszerre van benne a felháborodás, számonkérés és egy nehezen megfogalmazható, régről hozott sérelem. Többnyire akkor mondjuk ki, amikor a gyermekünk olyasmit enged meg magának, amit mi az ő korában elképzelni sem mertünk volna.
De miért gondoljuk, hogy amiről nekünk le kellett mondanunk, arról neki is le kell? Miért válik olykor nevelési elvvé mindaz, amit egykor mi magunk is elszenvedtünk?
A gyermekünk viselkedése háborít fel bennünket, vagy az, hogy neki szabad valami, ami nekünk soha nem volt?
A könnyek, amelyeket egykor vissza kellett tartanunk
Idézzük fel egy pillanatra gyermekkori önmagunkat. A kisgyermeket, aki könnyen elsírta magát, ha csalódás érte, ha megbántották, vagy ha valami nem úgy sikerült.
Talán még emlékszünk is a mondatra, ami elhangzott ekkor:
„Ne sírj már minden apróságon!
Így aztán megtanultunk uralkodni magunkon. Lenyelni a könnyeinket, elrejteni a csalódottságunkat.
Felnőttként talán már büszkék is vagyunk arra, hogy milyen sok mindent kibírunk. Hogy nem panaszkodunk, és nem omlunk össze, még a legnehezebb helyzetekben is képesek vagyunk összeszedni magunkat.
Aztán megszületik a gyermekünk, és amikor sírni kezd egy apróság miatt, valamiért különösen türelmetlenné válunk. Szinte észrevétlenül hagyják el a szánkat ugyanazok a mondatok, amelyeket egykor mi is hallottunk.
Pedig nem is a könnyei zavarnak bennünket igazán, hanem az, hogy ő még szabadon megélheti azt, amit nekünk annak idején meg kellett tanulnunk elfojtani.
Mintha a saját gyermekkori önmagunkkal találkoznánk újra. De most mi vagyunk azok, akik arra kérik, hogy hagyja abba a sírást.
Vagy jön a felismerés vagy nem, de tény, hogy amit egykor nekünk sem engedtek meg, azt most mi magunk tiltjuk meg a gyermekünknek.
Amikor valaki mer nemet mondani
Másik tipikus eset, amikor gyermekként újra és újra azt tanították nekünk, hogy legyünk jók. A jó gyermek szót fogad, nem vitatkozik, nem ellenkezik, nem okoz csalódást a felnőtteknek.
Idővel megtanulja, hogy a szeretetért cserébe alkalmazkodnia kell.
Felnőttként aztán gyakran akkor is igent mond, amikor nemet mondana. Nehezen húzza meg a határait, folyton mások igényeit figyeli, és szinte bűntudata támad, ha egyszer önmagát helyezi előtérbe.
Aztán megszületik a gyermeke, egy kis ember, aki minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenti: „Nem akarom!”
A szülő pedig felháborodik: milyen akaratos, és önző! Hogy lehet ennyire makacs?
Pedig lehet, hogy éppen azt látja benne, amire neki is szüksége lett volna: a képességet, hogy nemet mondjon anélkül, hogy közben rossz embernek érezné magát.
Természetesen a gyermeknek szüksége van határokra. Meg kell tanulnia, hogy nem minden kívánsága teljesülhet, és mások érzéseit is tiszteletben kell tartania.
De nem mindegy, hogy mire tanítjuk, figyelembe venni másokat, vagy arra neveljük, hogy a saját érzései és szükségletei mindig másodlagosak.
A szabadság, amely másokban bosszant bennünket
Van olyan is, akit egész gyerekkorában arra neveltek, hogy mindig hasznos legyen.
Ne lustálkodjon, mindig legyen valami dolga, mert a semmittevés egyenlő a haszontalansággal.
Az ilyen ember felnőttként képtelen pihenni. Ha leül egy percre, rögtön arra gondol, mennyi mindent kellene még elvégeznie. A pihenéshez is indokot keres, mintha azt előbb ki kellene érdemelnie.
A gyermek viszont egészen másként éli meg az időt. Képes órákig eljátszani valamivel, újra és újra ugyanazt a tevékenységet végezni, vagy egyszerűen csak üldögélni és álmodozni. Nem foglalkoztatja, hogy hasznosan tölti-e az idejét, és eszébe sem jut, hogy minden percének valamilyen eredményt kellene hoznia.
A szülő egy idő után ingerült lesz. Miért nem foglalja el magát valami értelmessel? Miért nem olvas, tanul vagy csinál valami hasznosat ahelyett, hogy csak az idejét vesztegeti?
Pedig talán nem is a gyermek tétlensége zavarja igazán, hanem az a természetesség, amellyel megengedi magának a pihenést.
Mert milyen nehéz elfogadni mások szabadságát, ha a sajátunkat egész életünkben korlátoztuk.
És ugyanez történhet a hangossággal, a vidámsággal, a magabiztossággal, sőt, akár a feltűnés vágyával is.
Akit mindig csendre intettek, azt zavarhatja a másik felszabadultsága. Vagy, ha valakit arra tanítottak, hogy ne hívja fel magára a figyelmet, nehezen viselheti, ha a gyermeke büszkén megmutatja, miben ügyes.
A legrosszabb pedig, aki gyerekként csak akkor kapott elismerést, ha mindent hibátlanul teljesített, talán a saját gyermekének sem tudja könnyen megbocsátani a kudarcait.
A régi szabályok akkor is tovább élnek bennünk, amikor már nincs számonkérve.
Miért akarjuk továbbadni azt, ami nekünk is fájt?
Mert sokszor nem is tudjuk, hogy másként is lehetne. Amit gyerekként nap mint nap hallottunk, idővel természetessé válik. Olyannyira, hogy már nem kérdőjelezzük meg. Azt gondoljuk, ilyen az élet, így működik a világ, és a gyermekeinknek is ezt kell megtanulniuk.
Pedig attól, hogy valamit generációkon keresztül ismételtek, még nem biztos, hogy igaz.
Attól, hogy gyermekként megtanultuk elfojtani a könnyeinket, még nem váltunk erősebbé, és attól, hogy mindig engedelmeskednünk kellett, az önálló akarat sem jelent feltétlenül tiszteletlenséget. Lehet, hogy bennünket arra neveltek, hogy minden percünket hasznosan töltsük, de ettől a pihenés még nem lesz lustaság.
És attól, hogy bennünket megszégyenítettek a hibáinkért, a gyermekünknek még nem kell félnie a tévedéstől.
Mégis milyen könnyen továbbadjuk mindezt. Néha ugyanazokkal a szavakkal, ugyanazzal a hangsúllyal, amellyel egykor hozzánk beszéltek.
Aztán egy pillanatra megállunk, és rájövünk: éppen úgy szóltunk a gyermekünkhöz, ahogyan megfogadtuk, hogy soha nem fogunk.
A gyermekünknek nem kell megismételnie a gyerekkorunkat
Nem minden szülői türelmetlenség mögött húzódik valamilyen régi sérelem. Néha egyszerűen elfáradunk, néha valóban határokat kell szabnunk, nemet kell mondanunk, vagy meg kell tanítanunk a gyermekeinknek, hogy a szabadság felelősséggel is jár.
De amikor egy egészen hétköznapi viselkedés aránytalanul erős indulatot vált ki belőlünk, érdemes lehet önmagunk felé is fordulni.
Miért zavar ez engem ennyire?
Valóban helytelenül viselkedik most a gyermekem, vagy csak olyasmit tesz, amit nekem soha nem volt szabad?
És ha nekem valamiről le kellett mondanom, miért szeretném, hogy ő is ugyanígy tegyen?
Talán ezek a kérdések fontosabbak, mint elsőre gondolnánk.
A nevelés nemcsak arról szól, hogy mit tanítunk meg a gyermekeinknek. Arról is, hogy melyik régi szabályt nem adjuk tovább, melyik félelmet nem örökítjük át.
Amikor a gyermekünk sír, nem azt mondjuk neki, hogy hagyja abba. Hanem megengedjük, hogy szomorú legyen. Ha meghallgatjuk, amikor nemet mond, még akkor is, ha végül nem engedhetünk neki. Ha nem szégyenítjük meg azért, mert hibázott, és nem akarjuk minden pillanatát hasznossá tenni.
A gyermekünk nem azért született, hogy igazolja mindazt, amit velünk tettek.
