Van egy furcsa szokásunk: úgy szeretnénk befejezni a napot, mintha egy könyvelést zárnánk.

Mi készült el? Mi maradt el? Kinek nem válaszoltunk? Mit kellett volna másképp mondanunk? Hol hibáztunk? Mit kell holnap feltétlenül megoldanunk?

És amikor végre csend lesz körülöttünk, gyakran éppen bennünk lesz a legnagyobb zaj.

Napközben könnyebb menekülni előle. Csörög a telefon, érkeznek az üzenetek, dolgozunk, intézkedünk, beszélünk, sietünk. Este azonban elfogynak a kifogások.

Ott maradunk azzal, ami bennünk van.

Nem minden nap végződik győzelemmel

Vannak napok, amikor sikerül valami.

És vannak, amikor egyszerűen csak elfáradunk.

Nem oldódik meg a konfliktus. Nem érkezik meg a válasz, amelyre vártunk. Nem leszünk biztosabbak a holnapban. Nem találjuk meg azt a mondatot, amely mindent helyrehoz.

Pedig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lezáratlanság valamiféle kudarc.

Mintha csak akkor lenne jogunk nyugodtan lefeküdni, ha az életünk aznap estére rendezett lett.

Csakhogy az élet ritkán rendezett.

Mindig marad egy következő mondat. Egy következő feladat. Egy új aggodalom. Valaki, akinek segíteni szeretnénk. Valami, amit még nem értünk.

Ha arra várunk, hogy egyszer minden rendben legyen ahhoz, hogy békénk legyen, könnyen lehet, hogy egész életünkben várni fogunk.

Van, amit nem nekünk kell elrendezni

A keresztény ember számára az este ezért több lehet egyszerű pihenésnél.

Emlékeztető arra, hogy nem mi tartjuk mozgásban a világot.

Ez néha nehéz felismerés.

Szeretünk cselekedni. Megoldani. Megvédeni. Meggyőzni. Rendbe hozni. Különösen azt, ami fontos nekünk.

De létezik egy határ, ahol a felelősségünk véget ér.

Megtettük, amit tudtunk.

Kimondtuk, amit ki kellett mondanunk.

Dolgoztunk.

Szerettünk.

Talán hibáztunk is.

És ami ezen túl van, azt már nem biztos, hogy erősebben kell szorítanunk.

Lehet, hogy éppen el kell engednünk.

Nem közönyből.

Hanem bizalomból.

A holnapnak is jár valami belőlünk

Nem kell minden csatát ma este megvívni.

Nem kell minden sértést ma este megfejteni.

Nem kell minden jövőbeli bajt előre végiggondolni.

És nem kell újra és újra lejátszani azt a beszélgetést sem, amely már megtörtént.

A holnapnak is jár belőlünk valami.

Egy kis erő.

Egy kis remény.

Egy tisztább gondolat.

Talán éppen ezért olyan szép az evangélium egyszerű figyelmeztetése:

„Ne aggódjatok tehát a holnapért, a holnap majd gondoskodik magáról.”
(Mt 6,34)

Ez nem a felelőtlenség mondata.

Nem azt jelenti, hogy ne tervezzünk, ne dolgozzunk, vagy ne törődjünk azzal, ami következik.

Azt jelenti, hogy nem kell ma cipelnünk a holnap teljes súlyát is.

Elég volt mára

Talán ezt mondjuk ki túl ritkán.

Nem azt, hogy minden elkészült.

Nem azt, hogy minden sikerült.

Hanem egyszerűen:

elég volt mára.

Ami jó volt, azért hálát adhatunk.

Amit elrontottunk, azért bocsánatot kérhetünk.

Amit nem tudunk megoldani, azt pedig Isten kezébe tehetjük.

Holnap újra felkel a nap.

Újra lesznek feladataink, hírek, viták, örömök és váratlan fordulatok.

De most este van.

És talán a nap végén nem az a legfontosabb kérdés, hogy mindent elvégeztünk-e.

Hanem az, hogy képesek vagyunk-e végre letenni azt, amit már nem kell tovább cipelnünk.