Van egy egyszerű kísérlet. Nem kell hozzá laboratórium, kutatócsoport vagy kérdőív. Elég megnyitni a telefonunkat, végiggörgetni a híreket vagy valamelyik közösségi oldalt, és megszámolni, hány bejegyzésig jutunk el anélkül, hogy szembejönne egy politikus, egy botrány, egy felháborodott komment, egy újabb vád, egy visszavágás, egy „ezek”, egy „azok”, egy ellenség, egy áruló, egy megmentő vagy legalább valaki, akire aznap haragudni kell.

Nem valószínű, hogy sokáig kell számolni.

Pedig a legtöbb ember reggel nem politikusként ébred. Felkel, kávét főz, felöltözteti a gyereket, elkésik a munkából, dugóban ül, számlákat fizet, felhívja az anyját, vesz kenyeret, bosszankodik a főnökén, örül egy üzenetnek, aggódik valakiért, akit szeret. Estére fáradt. Néha boldog. Néha fél. Néha fogalma sincs, hogyan fogja megoldani azt, amit másnap meg kell oldania. És igen, politikai véleménye is van.

Csakhogy mintha az utóbbi időben valahogy felcserélődött volna a sorrend. Nem emberek vagyunk, akiknek politikai véleményük van, hanem lassan politikai véleményekké válunk, amelyekhez történetesen tartozik egy ember. És ez már nem pusztán politikai kérdés, hanem társadalmi probléma is: arról szól, hogyan nézünk egymásra, mennyit bírnak el a kapcsolataink, és mi történik egy országgal, ha a politikai hovatartozás fontosabbá válik annál, hogy ki milyen ember.

Amikor már nem a véleménnyel vitatkozunk

A vita önmagában nem betegség. Éppen ellenkezőleg. Egy működő társadalomban teljesen természetes, hogy különböző elképzeléseink vannak arról, milyen legyen az ország, mennyi adót fizessünk, mire költsön az állam, hogyan működjön az oktatás, milyen legyen a külpolitika, vagy mit gondoljunk családról, szabadságról, felelősségről és szolidaritásról. A demokrácia nem arra épül, hogy mindenki ugyanazt gondolja, hanem arra, hogy azok is képesek együtt élni, akik nem ugyanazt gondolják.

A baj valahol ott kezdődik, amikor már nem egy állítással vitatkozunk, hanem az emberrel. Amikor nem azt mondjuk, hogy „ebben nincs igazad”, hanem azt, hogy „ha ezt gondolod, akkor tudom, milyen ember vagy”.

A társadalomtudomány ezt affektív polarizációnak nevezi. Egyszerűbben: a politikai ellenfélből érzelmi ellenfél lesz. Már nem csupán a véleményét utasítjuk el, hanem őt magát kezdjük kevésbé kedvelni, kevésbé tisztelni, kevésbé megbízhatónak tartani. A magyar társadalmat vizsgáló kutatásokban is megjelent ez a jelenség: nemcsak azt mérik, ki melyik politikai oldalhoz áll közelebb, hanem azt is, hogyan viszonyul a másik táborhoz, milyen tulajdonságokat társít hozzá, mekkora távolságot tart tőle, és mennyire engedi be a politikai megosztottságot a személyes kapcsolataiba.

Ez sokkal fontosabb annál, hogy ki nyeri a következő választást.

Mert választás néhány évente van. Egymás mellett viszont minden nap élünk.

A polarizáció egyik legkülönösebb következménye, hogy egy idő után már nemcsak ugyanazokról a tényekről gondolkodunk másképp, hanem abban sem feltétlenül értünk egyet, mik a tények. Két ember élhet ugyanabban a városban, vásárolhat ugyanabban a boltban, közlekedhet ugyanazokon az utakon, használhatja ugyanazt a pénzt, majd este bekapcsolhatja a telefonját, és két teljesen különböző Magyarországot kaphat.

Mindkettőjük hírfolyama tele van bizonyítékokkal arra, hogy neki van igaza. Mindkettő azt látja, hogy a másik tábor felháborító. Mindkettő talál száz embert, aki megerősíti abban, hogy amit gondol, az nyilvánvaló. Egy idő után pedig már nem az lesz a kérdés, mi történt, hanem az, melyik történethez tartozol.

Az emberi idegrendszer nem kampányüzemmódra készült

A politika azonban nem marad a Parlament falai között. Hazajön velünk. Ott van a telefonunkon, a vacsoraasztalon, a kommentmezőkben, a munkahelyi beszélgetésekben, néha még a családi csoportban is.

És ennek van egy kevésbé látványos következménye: elfáradunk.

Nem úgy, hogy reggel felkelünk és azt mondjuk, ma politikailag polarizált vagyok, ezért rosszabb a közérzetem. Egyszerűen csak azt érezzük, hogy elegünk van. Elegünk van abból, hogy megint valaki felháborodott, hogy megint botrány van, hogy megint történelmi jelentőségű napot élünk, hogy megint valakinek távoznia kell, hogy megint valakit le kell győzni, és hogy szinte minden hét úgy indul, mintha az ország sorsa a következő hetvenkét órában dőlne el.

Az emberi idegrendszer azonban nem folyamatos riadókészültségre készült.

A politikai polarizáció következményeit ezért ma már nemcsak politológusok és szociológusok, hanem pszichológusok és egészségkutatók is vizsgálják. A szakirodalomban egyre gyakrabban jelenik meg a politikai stressz, a tartós feszültség, a közösségi bizalom eróziója és az a kérdés, milyen hatással van mindez a jóllétünkre. A politika természetesen önmagában nem betegség, de az állandó konfliktusérzet és a permanens fenyegetettség érzése hosszú távon nem közömbös.

Ezért amikor valaki azt mondja, hogy „nem bírom már ezt az egészet”, nem biztos, hogy közönyös. Lehet, hogy egyszerűen elfáradt.

A politikai fáradtságot hajlamosak vagyunk összekeverni az érdektelenséggel, mintha csak kétféle állampolgár létezne: az egyik reggeltől estig politikával foglalkozik, a másikat pedig semmi nem érdekli. Pedig hatalmas köztes tér van a kettő között. Lehet valakit nagyon is érdekelni a hazája úgy, hogy nem akar minden este politikai vitaműsort nézni. Lehet felelős állampolgár úgy, hogy nem alkot véleményt minden politikus minden mondatáról. Lehet választani úgy, hogy közben az ember nem akarja négy éven át gyűlölni azokat, akik máshová szavaztak.

Sőt talán éppen ez lenne a normális.

Mikor lett fontos, hogy a szomszéd kire szavaz?

A társadalom ugyanis nemcsak politikai közösség. Családokból, barátságokból, munkahelyekből, iskolákból, gyülekezetekből, sportklubokból, szomszédságokból, szerelmekből és ezer apró emberi kapcsolatból áll. Ezek jelentős részének semmi köze a pártpolitikához. Legalábbis nem kellene, hogy legyen.

Ha a szomszédom segít betolni az autómat, amikor lerobban, érdekel-e, melyik pártra szavazott? Ha egy idegen elkapja a gyerekemet, mielőtt lelépne az úttestre, érdekel-e? Ha valaki vért ad egy ismeretlen betegnek, számít-e? Ha egy orvos hajnalban megmenti az apámat, előtte ellenőrizzem a politikai nézeteit?

Nevetségesen hangzik.

Pedig az online világban naponta valami hasonlót csinálunk. Egyetlen mondatból megpróbáljuk megfejteni a teljes embert. Ha ezt gondolja Ukrajnáról, akkor biztosan ilyen. Ha ezt gondolja a kormányról, akkor olyan. Ha ezt mondja az ellenzékről, akkor már tudjuk is, melyik dobozba kell tenni.

A dobozok egyre kisebbek.

Az ember viszont nem fér beléjük.

Talán itt van az egész jelenség kulcsa. Amíg egy politikai vélemény valóban csak vélemény, addig megváltoztatható. Lehet róla beszélni. Lehet azt mondani: ebben igazad van. Vagy: erre eddig nem gondoltam. Amikor azonban a politikai álláspont az identitásunk részévé válik, minden kritika személyes támadásnak érződik. Ha a pártomat támadod, engem támadsz. Ha a politikusomat bírálod, az én ítélőképességemet kérdőjelezed meg. Ha az én oldalam hibázik, nekem kell megvédenem. Ha a másik oldalnak valamiben igaza van, azzal mintha én veszítenék.

Innen pedig már csak egy lépés a törzsi logika.

Nekünk nem kell igazunk legyen mindenben. Elég, ha nekik nincs.

És ettől kezdve már a vita célja is megváltozik. Nem megérteni akarjuk, mi igaz, hanem győzni.

Talán a bizalom a legnagyobb veszteség

Egy társadalom azonban bizalom nélkül nehezen működik. Nem elsősorban a politikusokba vetett bizalomról van szó, hanem egymásról. Arról az egyszerű feltételezésről, hogy a másik ember, bár másképpen gondolkodik, valószínűleg nem akarja elpusztítani az országot.

Lehet, hogy téved. Lehet, hogy én tévedek. Lehet, hogy mindketten tévedünk valamiben. De ettől még egyikünk sem feltétlenül ellenség.

A társadalmi bizalom azért különösen fontos, mert láthatatlan. Nem gondolunk rá, amikor működik. Természetesnek vesszük, hogy a másik ember nem akar becsapni, hogy a szomszéd segít, hogy egy közösségben számíthatunk egymásra. Amikor azonban ez a bizalom elkezd elfogyni, minden nehezebb lesz. Gyanakvóbbá válunk, könnyebben feltételezünk rossz szándékot, és egyre nehezebb lesz közös ügyeket létrehozni olyanokkal, akik nem tartoznak a saját körünkhöz.

A bizalom különös jószág. Évekig épül, és néha egyetlen mondattal el lehet pusztítani.

Közben a közösségi média még rá is erősít arra az érzésre, hogy mindenki dühös. Kényelmes volna ezért kizárólag a technológiát hibáztatni, de a telefon önmagában nem gyűlöl senkit. Mi tesszük. A platformok viszont gyorsan megtanulják, mire figyelünk: a konfliktusra, a felháborodásra, a fenyegetésre, a váratlanra, arra, amitől azt mondjuk, ezt nem hiszem el.

Így könnyen kialakul egy furcsa torzítás. A képernyőnkön a társadalom sokkal dühösebbnek látszik, mint amilyen a hétköznapi életben.

A leghangosabbak látszanak.

Aki békésen egyetért valamivel, ritkábban ír húsz kommentet. Aki felháborodott, annál inkább. És lassan elhisszük, hogy mindenki ordít.

Pedig menjünk ki az utcára.

A pékségben sorban állnak. A buszon arrébb húzódnak. Az óvodánál várják a gyereket. A kórházban aggódnak. A strandon lángost esznek. A szomszéd időnként átviszi a csomagot, amit a futár nála hagyott.

A valódi Magyarország sokkal kevésbé hasonlít egy kommentmezőre, mint amennyire a kommentmező szeretné elhitetni velünk.

Mennyi életet adunk oda a csatározásoknak?

Van itt még valami, amiről ritkábban beszélünk.

Az idő.

Mennyi időt adunk oda mindennek? Hány estét? Hány családi ebédet? Hány baráti beszélgetést? Hány órát töltünk olyan emberek mondatain felháborodva, akikkel életünkben nem fogunk találkozni?

És közben hány olyan ember ül mellettünk, akivel egyszer majd már nem tudunk beszélni?

Ez nem politikai kérdés. Ez életvezetési kérdés.

Az ember figyelme véges. Ha valaminek adunk belőle, mástól elvesszük. A kérdés tehát nem az, hogy foglalkozzunk-e a közélettel. Persze, hogy foglalkozzunk. A kérdés inkább az, hogy mennyi helyet engedünk neki az életünkben.

Érdekes módon a társadalomkutatás nemcsak azt vizsgálja, mi oszt meg bennünket, hanem azt is, mi csökkentheti az ellenszenvet. Egyes kísérletekben politikailag eltérően gondolkodó embereket ültettek le egymással beszélgetni. Nem kellett egyetérteniük, nem kellett meggyőzniük egymást, egyszerűen csak kapcsolatba kellett kerülniük valakivel, akit addig többnyire egy politikai címkén keresztül láttak.

A tapasztalatok egyik legérdekesebb tanulsága az volt, hogy az emberek politikai véleménye nem feltétlenül változott meg látványosan, a másik tábor iránti ellenszenv viszont mérséklődhetett.

Ez talán az egész történet egyik legfontosabb felismerése.

Nem kell ugyanazt gondolnunk ahhoz, hogy kevésbé ellenségként nézzünk egymásra.

Lehet, hogy nem több politikai kommunikációra volna szükségünk, hanem több emberi kommunikációra.

Nem kell szeretnünk egymás politikáját

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadni. Nem kell relativizálni a hazugságot, nem kell hallgatni, ha igazságtalanság történik, nem kell elnézni a korrupciót, és nem kell feladni a meggyőződésünket csak azért, hogy ne legyen vita. Főleg nem kell úgy tenni, mintha minden oldalnak mindenben ugyanannyira igaza lenne.

Ez nem béke lenne, hanem közöny.

A valódi kérdés az, képesek vagyunk-e úgy nagyon nem egyetérteni, hogy közben nem vonjuk kétségbe a másik ember emberi értékét. Lehet-e azt mondani: szerintem rettenetesen tévedsz, de ettől még nem gyűlöllek.

Talán ez lenne a politikai kultúra egyik legegyszerűbb, mégis legnehezebben teljesíthető próbája.

És lehet, hogy furcsán hangzik, de talán a következő nagy társadalmi lázadás nem politikai lesz.

Hanem személyes.

Amikor az ember azt mondja: ma este nem vitatkozom.

Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert van családom. Van barátom. Van könyvem. Van kertem. Van kutyám. Van Istenem. Van egy ember, akit régóta fel kellene hívnom. Van egy gyerek, aki azt szeretné, hogy figyeljek rá.

Van egy élet, amit közben élni is kell.

A politika fontos. De nem lehet fontosabb mindennél.

Egy ország sem attól lesz közösség, hogy minden lakója ugyanarra szavaz, hanem attól, hogy a választás másnapján is képesek együtt élni. Hogy ugyanabban a liftben utaznak, ugyanabban az iskolában tanulnak a gyerekeik, ugyanannak a csapatnak szurkolnak, ugyanott állnak sorba, ugyanazért az idős szomszédért aggódnak, és ha baj van, talán még segítenek is egymásnak anélkül, hogy előbb megkérdeznék:

te egyébként kire szavaztál?

Talán ezt kellene újra megtanulnunk.

Nem kevesebbet gondolkodni. Nem kevesebbet kérdezni. Nem kevésbé szeretni a hazánkat. És nem feladni azt, amiben hiszünk.

Csak időnként észrevenni, hogy a másik oldalon nem egy profilkép áll. Nem egy szavazat. Nem egy komment. Nem egy politikai címke.

Hanem egy ember.

És lehet, hogy egy politikailag túlfűtött korban végül ez lesz az egyik legnehezebb mondat:

nem kell egyetértenünk ahhoz, hogy ne legyünk ellenségek.

Nem az a társadalom erős, amelyben nincsenek viták. Ilyen társadalom talán nincs is. Az az erős társadalom, amelyik kibírja őket. Ahol egy választásnak lehet győztese és vesztese, de másnap nem kell, hogy az országnak is legyen. Ahol lehet szenvedélyesen szeretni Magyarországot anélkül, hogy ehhez szükség volna egy másik magyar gyűlöletére.

És ahol néha, egy hosszú nap végén egyszerűen ki lehet kapcsolni a telefont.

Mert az ország ügye fontos.

De közben élni is kell benne.