Valaki mondott valami hülyeséget. Félreérthetően fogalmazott, rosszkor nevetett, előkerült róla egy tízéves bejegyzés, kínos fénykép készült róla, esetleg egyszerűen csak olyan politikai véleménye van, amitől a másik táborban felmegy a vérnyomás. Innentől sokszor már teljesen mindegy, mi történt valójában. Megérkeznek a kommentelők, és mire az érintett egyáltalán felfogná, mi zajlik körülötte, néhány száz vadidegen már eldöntötte, hogy ő ostoba, gazember, hazaáruló, náci, kommunista, senkiházi vagy ezek valamilyen kreatív kombinációja.

Aztán jön a röhögős fej. A megosztás. A „megérdemelte”.

És megyünk tovább.

Holnap lesz más.

Tulajdonképpen létrejött a digitális főtér, csak a pellengér mellé odatettünk egy lájkgombot.

Persze könnyű lenne ezért az egészet rákenni a Facebookra, a TikTokra, az algoritmusokra vagy általában „az internetre”. Részben igazunk is lenne. A közösségi platformok nagyon gyorsan megtanulták, hogy a düh üzletileg remekül teljesít. Amire felháborodunk, arra kattintunk. Amitől felmegy bennünk a pumpa, azt elküldjük másnak is. Ha pedig valami azt bizonyítja, amit eddig is gondoltunk a „másik oldalról”, még jobb. Tessék, nézd meg, ezek tényleg ilyenek.

Az algoritmus pedig nem erkölcstanár. Nem fogja azt mondani, hogy Kata, ezt talán már ne olvasd el, menj inkább ki a kertbe. Azt látja, hogy ott maradtál. Kattintottál. Kommenteltél. Visszamentél megnézni, mit válaszolt az a hülye. Tehát érdekelt. Akkor kapsz még belőle.

De azért az algoritmusra sem lehet mindent ráfogni. Végül ugyanis mi írjuk le a mondatot. Mi nyomjuk meg a küldés gombot. És itt kezd érdekes lenni a történet.

Mert valami tényleg megváltozott.

Régebben egy vitában még viszonylag gyakran előfordult, hogy azt gondoltuk a másikról: nincs igaza. Ma sokszor már nem elég, hogy nincs igaza. Rossz embernek is kell lennie.

Ez óriási különbség.

Ha valaki téved, lehet vele vitatkozni. Ha azonban sikerül meggyőznöm magam arról, hogy nem egyszerűen téved, hanem eleve hitvány, veszélyes vagy erkölcsileg alsóbbrendű, akkor már egészen más szabályok vonatkoznak rá. Ki lehet gúnyolni. Lehet örülni annak, ha elveszíti az állását. Lehet viccelődni a külsején, a családján, a magánéletén. Ha valami rossz történik vele, legfeljebb vállat vonunk: megérdemelte.

Ez a „megérdemelte” egyébként korunk egyik legérdekesebb szava. Rengeteg kegyetlenséget lehet vele kényelmesen elintézni.

Ráadásul ma ehhez már semmilyen különösebb hatalom nem szükséges. Régen, ha valakit ország-világ előtt meg akartak szégyeníteni, kellett hozzá újság, tévé, rádió vagy legalább valaki, akinek volt mikrofonja. Ma kell egy telefon, internet és néhány követő. Mindenki szerkesztő, kommentátor, ügyész és bíró lett, rosszabb napokon pedig mind a négy egyszerre.

Ennek természetesen van jó oldala is. Olyan emberek tudnak megszólalni, akik korábban soha nem jutottak volna nyilvánossághoz. Visszaélések derülnek ki, segítségkérések jutnak el pillanatok alatt százezrekhez, közösségek szerveződnek. Láttunk már olyat, hogy az internet szó szerint életet mentett.

Csakhogy ugyanazzal az eszközzel, amellyel délután gyűjtést szervezünk egy beteg gyereknek, este nekiállhatunk tönkretenni egy vadidegent.

Nem a telefon lett gonosz.

Mi ugyanazok maradtunk, csak kaptunk hozzá hangerősítőt.

Talán azért is működik mindez ennyire jól, mert az ember szeretne jó embernek látszani – elsősorban saját maga előtt. Csakhogy jónak lenni meglehetősen macerás. Türelem kell hozzá, néha pénz, máskor idő. Meg kell hallgatni valakit, amikor semmi kedvünk hozzá. Segíteni kell úgy, hogy senki nem fényképezi le. Megbocsátani akkor is, amikor sokkal kellemesebb lenne haragudni. Odamenni ahhoz, aki egyedül maradt.

Egy dühös komment ehhez képest tíz másodperc.

És mégis megadhatja ugyanazt az erkölcsi elégedettséget: én szóltam. Én kiálltam. Én elítéltem. Én a jó oldalon vagyok.

Furcsa erkölcsi gyorsétterem lett ebből. A jóemberség érzését néha úgy is megkapjuk, hogy közben éppen kegyetlenek vagyunk valakivel.

A legijesztőbb azonban szerintem nem is az, hogy az emberek gyűlölködnek. Gyűlölködtek korábban is. Hanem az, hogy mennyire megszoktuk.

Néha végigolvasom egy-egy bejegyzés alatt a hozzászólásokat, és azon gondolkodom, vajon ugyanezt elmondaná-e az illető akkor is, ha ott ülne vele szemben a másik ember. Nem profilképként. Nem névként. Hanem hús-vér emberként.

„Dögölj meg.”

„Remélem, kirúgnak.”

„Rohadj meg.”

Aztán ránézel, ki írta, és egy teljesen hétköznapi ember néz vissza rád. Anyuka. Apuka. Nagymama virágok között. Valaki a kutyájával. Valaki az unokájával. Olyan ember, aki valószínűleg előreengedi a másikat az ajtóban, segít a szomszédjának, megkérdezi a kollégájától, kér-e kávét, aztán este leírja egy idegennek, hogy jobb lenne, ha eltűnne a föld színéről.

Nem szörnyetegek ülnek a képernyők mögött.

Mi ülünk ott.

A politika pedig természetesen felismerte, milyen jól használható mindez. A politikának mindig volt ellenfele, de az ellenfélnél sokkal hatékonyabb az ellenség. Az ellenfelet le kell győzni. Az ellenségtől félni kell. Ha pedig félünk, sokkal könnyebb bennünket mozgósítani.

Ezért lett lassan minden választás sorsfordító, minden vita történelmi, minden politikai hiba végzetes, és minden másként gondolkodó ember valamilyen veszély hordozója. Persze vannak pillanatok, amikor valóban nagy a tét. Csakhogy egy ország nem élhet évtizedeken keresztül úgy, mintha minden vasárnap este az utolsó csata kezdődne.

Mert egyszer csak elfogy közülünk az a hely, ahol nem fideszesek, tiszások, jobboldaliak, baloldaliak, liberálisok vagy konzervatívok vagyunk, hanem egyszerűen emberek.

Magyarok, akik reggel munkába mennek. Akiknek fáj a derekuk, rossz jegyet hoz haza a gyerekük, drága lett a bevásárlás, beteg az anyjuk, szerelmes a lányuk, félnek a jövőtől, törlesztik a hitelt, vagy éppen azon gondolkodnak, hogyan húzzák ki fizetésig.

Ezek a dolgok valahogy sokkal kevésbé látványosak, mint a politikai háború. Pedig az életünk nagy része ezekből áll.

És mielőtt bárki félreérti: ebből egyáltalán nem az következik, hogy ne vitatkozzunk. Dehogynem. Mondjuk ki, ha valaki hazudik. Kérjük számon a hatalmat, és kérjük számon azt is, aki hatalomra készül. Ne legyünk közömbösek a korrupcióval, az igazságtalansággal, az erőszakkal vagy a visszaéléssel szemben. Az emberség nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk a másikra.

Csak talán újra meg kellene tanulnunk különbséget tenni aközött, hogy valakinek nincs igaza, és aközött, hogy ezért már emberként sincs értéke.

Nem kell szeretnem ahhoz, hogy ne alázzam meg.

Nem kell egyetértenem vele ahhoz, hogy ne akarjam tönkretenni.

És nem leszek gyáva attól, hogy nem dobom el azt a követ, amit mindenki más már olyan lelkesen felvett.

Lehet, hogy végül tényleg nem lettünk rosszabb emberek. Csak kaptunk egy világot, amely nagyon gyorsan jutalmazza a rosszabbik énünket. A haragért figyelmet ad, a gúnyért lájkot, a kegyetlenségért megosztást, a törzsi hűségért pedig tapsot.

Éppen ezért talán ma már nem az a nagy bátorság, hogy mindenről azonnal elmondjuk, mit gondolunk. Arra ott van a telefonunk, és láthatóan remekül megy.

Néha az a nehezebb, hogy megírjuk a kommentet, elolvassuk még egyszer, ránézünk arra az emberre a túloldalon, és arra gondolunk: fogalmam sincs, mi van az életében.

Aztán kitöröljük.

Nem azért, mert nem volt igazunk.

Hanem mert nem muszáj minden igazunkkal agyonverni valakit.

Régen volt, amit szégyelltünk.

Talán néhány dolgot nem ártana újra.