November 7-én Szent Willibrord érsekre, a frízek apostolára emlékezünk, aki életének csaknem ötven évét a keresztény hit terjesztésének szentelte. Templomokat és kolostorokat alapított, közösségeket épített, majd egy politikai fordulat következtében hosszú évek munkája került veszélybe. Amikor úgy tűnt, minden, amiért addig küzdött, elveszhet, nem fordított hátat küldetésének. Története ma is fontos kérdést vet fel: honnan meríthet erőt az ember, amikor mindent elölről kell kezdenie?
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Néha megtörténik, hogy életünk legjobb éveit egyetlen célért áldozzuk fel. Évtizedeken át dolgozunk, építkezünk, lemondunk a kényelmünkről, és lassan látni kezdjük munkánk gyümölcsét.
Aztán egyszer csak minden bizonytalanná válik, amit felépítettünk, veszélybe kerül, és szinte úgy érezzük, hogy hiábavaló volt az összes erőfeszítésünk.
Szent Willibrord a nyolcadik század elején valami hasonlót élt át. Az angolszász szerzetesből lett érsek addigra már hosszú évtizedeket szentelt annak, hogy elvigye a kereszténységet Európa olyan vidékeire, ahol az evangélium tanítása még korántsem volt általánosan elfogadott.
Amikor azonban munkájának eredményeit súlyos csapás érte, nem a keserűséget választotta, volt bátorsága újrakezdeni.
Egy szerzetes, aki elhagyta hazáját
Willibrord 658-ban született a mai Anglia északi részén, Northumbriában. Gyermekkorában került a riponi kolostorba, ahol szerzetesi nevelésben részesült.
Később Írországba ment, és tizenkét esztendőt töltött egy kolostorban. Itt mélyült el hitében, és itt készült fel arra a feladatra, amely végül egész életét meghatározta.
A hetedik század végén Európa vallási térképe jelentősen különbözött a maitól. Miközben a kontinens egyes területein már évszázadok óta jelen volt a kereszténység, más vidékeken továbbra is az ősi vallási hagyományok határozták meg az emberek életét.
Willibrord úgy döntött, elhagyja a kolostor biztonságát, és idegen földre indul.
690-ben tizenegy társával együtt útra kelt Frízföldre, a mai Hollandia és környékének területére.
Nem tudhatta, milyen fogadtatás vár rájuk, vagy hogy küldetésük sikerrel jár-e.
Útnak indult, pedig a siker bizonytalan volt, de hite annál erősebb. Bízott abban, hogy küldetésének akkor is értelme van, ha az út nehézségekkel jár.
A püspök, aki egy egész vidéket akart megváltoztatni
Willibrord nem elégedett meg azzal, hogy néhány településen hirdesse az evangéliumot. Olyan egyházi közösségeket akart létrehozni, amelyek hosszú távon is fennmaradhatnak.
Ezért Rómába utazott, hogy munkájához pápai támogatást kérjen.
695-ben I. Sergius pápa püspökké szentelte, érseki méltósággal ruházta fel, és a Kelemen nevet is megkapta. Székhelye Utrecht lett.
Az ezt követő években Willibrord templomok és kolostorok alapításában vett részt, miközben missziós tevékenysége egyre nagyobb területre terjedt ki.
Munkáját a frank uralkodói hatalom is támogatta. Ez jelentős segítséget jelentett, ugyanakkor azt is eredményezte, hogy az egyházi közösségek sorsa szorosan összekapcsolódott a térség politikai viszonyaival.
És ez később majdnem végzetesnek bizonyult.
Amikor hosszú évek munkája került veszélybe
714-ben meghalt II. Pipin frank udvarnagy, Willibrord egyik legfontosabb támogatója.
A hatalmi viszonyok megváltoztak, Radbod fríz uralkodó pedig ismét megerősítette befolyását a térségben.
A keresztény misszió addigi eredményei súlyos veszélybe kerültek. Willibrord korábban megszervezett közösségeinek működése megrendült, és az egyházi jelenlét több helyen visszaszorult.
Az érsek ekkor már túl volt az ötvenedik életévén.
Olyan korban élt, amikor ez jelentős életkornak számított, és amikor a hosszú utazások, a bizonytalanság és a politikai konfliktusok különösen súlyos megpróbáltatást jelenthettek.
Megtehette volna, hogy visszavonul, és hátralévő éveit békében tölti.
De Willibrord nem mondott le arról, aminek az életét szentelte.
Radbod 719-ben bekövetkezett halála után, a megváltozott politikai helyzetben újra hozzáfoghatott missziójának megszervezéséhez.
Munkájához később Szent Bonifác is csatlakozott, aki maga is a keresztény Európa egyik legjelentősebb misszionáriusává vált.
Egy életmű, amely túlélte az alapítóját
Willibrord 739. november 7-én halt meg Echternachban, a mai Luxemburg területén, szerzetesei körében.
Ekkor már nyolcvanéves volt, ami a kor viszonyai között különösen magas életkornak számított.
Csaknem fél évszázadon keresztül munkálkodott a kereszténység terjesztésén.
Nevéhez ma is szorosan kapcsolódik Utrecht egyháztörténete, valamint az echternachi apátság, amely évszázadokon át fontos vallási központ maradt.
Emléke különösen Hollandiában és Luxemburgban él tovább. Az echternachi zarándokhagyomány egyik legismertebb eseménye a különleges, táncos lépésekkel végzett körmenet, amely ma is sokakat vonz.
Willibrord nem egyszerűen templomokat és kolostorokat hagyott maga után. Olyan alapokat teremtett, amelyekre a következő nemzedékek építhettek.
Mit tanít nekünk ma Szent Willibrord története?
Azt, hogy a kudarc nem feltétlenül teszi értéktelenné mindazt, amit korábban tettünk. Hogy az újrakezdés nem a múlt megtagadása, hanem sokszor annak folytatása.
És arra is, hogy a hit nem jelenti azt, hogy soha nem érnek bennünket veszteségek.
