Semmilyen politikai tisztség nem jogosít fel a kollektív gyalázkodásra. Gondolatok Ilaria Salis milánói kijelentéseiről és a kettős mércéről.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Van az a pillanat, amikor az ember elolvas egy nyilatkozatot, és legszívesebben megkérdezné: ezt most tényleg komolyan gondolja?
Ilaria Salis – a budapesti antifatámadások ügyéből ismertté vált olasz európai parlamenti képviselő – a Ferencváros milánói Európa-liga-mérkőzése előtt náci-fasiszta söpredéknek nevezte a magyar szurkolókat. Igen, ő. Az a politikus, akinek a nevéhez súlyos, erőszakos cselekmények miatt indult büntetőeljárás fűződik.
Bevallom, többször is elolvastam, mert elsőre nehezen hittem el.
Salis november 5-én úgy döntött, kiosztja a Fradi-tábort: undorodik a jelenlétüktől, a szurkolókat pedig visszaküldte „a történelem csatornáiba”. Micsoda erkölcsi magaslat! Micsoda fennkölt humanizmus! És micsoda gyomorforgató kettős mérce.
De ettől még fel kell tenni egy egészen egyszerű kérdést: mióta jogosít fel bárkit egyesek megkérdőjelezhető viselkedése arra, hogy emberek egész csoportját söpredéknek nevezze? És különösen: miért éppen Ilaria Salis gondolja úgy, hogy ő oszthat erkölcsi bizonyítványt az erőszakról és a szélsőségességről?
Akinek a nevéhez a budapesti macskakövek sötét emléke tapad
2023 februárjában Budapest utcáin elszabadult a pokol. Olyan csoportok vadásztak áldozataikra a magyar főváros betonján, akik hátulról, váratlanul, vascsövekkel és viperákkal rontottak rá gyanútlan emberekre – csak azért, mert a kabátjuk vagy a bakancsuk alapján ellenségnek bélyegezték őket. A brutális, falkaszerű támadások során vér áztatta a macskaköveket, az áldozatok pedig életveszélyes sérülésekkel kórházba kerültek.
A bűnügy vádlottjai között ott szerepelt Ilaria Salis neve is.
Salis tagadta bűnösségét, az ellene felhozott vádak pedig nem jelentettek jogerős ítéletet. Aztán európai parlamenti képviselő lett, és a mentelmi joga megakadályozta a magyarországi eljárás folytatását – az Európai Parlament pedig 2025 októberében, politikai védőhálót feszítve, elutasította a felfüggesztését.
Mindez azonban egyetlen dolgot sem változtat meg: a budapesti támadások áldozatai valódi emberek voltak. Nem jelképek, nem politikai kategóriák, hanem hús-vér emberek, akiket viperákkal vertek össze a sötétben.
És itt kezdődik számomra az egész történet legvisszataszítóbb része: az a politikai gondolkodás, amelyben valakinek előbb elég rásütni egy bélyeget, és máris minden más megítélés alá esik. Mintha a címke felmentést adhatna az emberi méltóság tisztelete alól. Pedig nem ad.
Az erőszak nem lesz elfogadható attól, hogy antifasisztának nevezik
Engem nem érdekel, hogy valaki vörös zászló alatt menetel, vagy fekete kapucniban, maszk mögé bújva vadászik. Ha ártatlan emberekre támad, ha viperával tör ki életeket, ha politikai meggyőződésre hivatkozva igazolja a brutális agressziót, akkor ugyanazt az alapvető erkölcsi határt lépi át.
Az antifasizmus önmagában nem erkölcsi felmentés.
Ahogyan a hazaszeretet sem jogosít fel senkit arra, hogy másokat bántalmazzon, úgy az antifasizmus sem adhat szabad utat az erőszaknak.
Mert van valami egészen különös abban, amikor a toleranciáról beszélő politikai szereplők egyik pillanatban méltóságot követelnek mindenkinek, a másikban pedig gondolkodás nélkül söpredéknek nevezik azokat, akiket ellenségüknek tartanak. Hol marad ilyenkor az emberi méltóság? Hol marad az egyéni felelősség?
A milánói múlt nem szabadjegy
Salis a milánói ellenállás történelmi örökségére is hivatkozott. Csakhogy a fasizmussal szembeni történelmi kiállásból semmilyen logikával nem következik az, hogy ma bárkit szabad megalázni vagy utcai falkákban terrorizálni.
A történelem nem politikai bunkósbot. Éppen a totalitárius rendszerek tapasztalatából kellene megtanulnunk, milyen veszélyes, amikor emberekből ideológiai ellenségképet gyártanak: először csak jelzőket kapnak, aztán csoportokat bélyegeznek meg, végül pedig a bántalmazásuk is igazolhatóvá válik.
Ezt a gondolkodást következetesen el kell utasítani. Jobbról is, balról is.
Pont ő beszél?
Nem tudom, Ilaria Salis elgondolkodott-e egyetlen pillanatra azon, milyen súlya van annak, amikor európai parlamenti képviselőként emberek egy csoportját söpredéknek nevezi.
Azt viszont tudom, hogy az Európai Parlamentben ülni nem erkölcsi bizonyítvány. A mentelmi jog nem ártatlansági igazolás, ahogy a büntetőjogi vád sem bűnösséget kimondó ítélet. De semmilyen politikai tisztség nem jogosít fel arra, hogy mások emberi méltóságát semmibe vegyük.
A kollektív gyalázkodásra semmi sem ad felhatalmazást. Salis pedig – akinek a saját büntetőügye éppen a budapesti utcákon elszabadult, brutális erőszak kérdését állította a középpontba – különösen nem kerülheti meg az erkölcsi következetesség kérdését. Mert az erőszakot nem elég akkor elítélni, amikor az ellenfél követi el. Akkor is el kell ítélni, amikor a saját oldalunkon jelenik meg.
És ha már Ilaria Salis ennyire szívesen küldözget másokat a történelem csatornáiba, talán előbb érdemes lenne felidéznie, miért kellett Európának olyan sokszor, olyan rettenetes áron megtanulnia, hogy az emberi méltóság nem politikai hovatartozás kérdése.
Mert a civilizáció nem ott kezdődik, hogy felismerjük a másik ember szélsőségességét. Hanem ott, hogy mi magunk sem válunk azzá, amit elítélünk.
