A hatalom változott, a felelősség még mindig gazdátlan

Péntek van. Mögöttünk egy újabb hét, amelyben mindenki sokat beszélt, magyarázott, bizonygatott. Volt diplomáciai siker, parlamenti meghallgatás, kínos magyarázkodás és újabb vita arról, ki miért nem felelős.

Egyvalamiből megint kevés jutott: felelősségvállalásból.

Pedig lassan ideje volna megérteni, hogy a kormányzás nem sajtótájékoztatók, jól sikerült fényképek és ügyesen megfogalmazott nyilatkozatok sorozata. Nem is az ellenfelek múltjának állandó felhánytorgatása.

A kormányzás szolgálat. Aki pedig hatalmat kap, az nemcsak jogokat és lehetőségeket kap vele, hanem kötelességeket is.

Elsősorban azokkal szemben, akiknek a nevében kormányoz.

Berlinben mosolyok, itthon kérdések

A hét egyik meghatározó eseménye Magyar Péter berlini látogatása volt. Friedrich Merz német kancellár elismerően beszélt a magyar reformokról, a két kormányfő pedig a kapcsolatok újraindításáról és megerősítéséről tárgyalt.

Ez önmagában jó hír. Magyarországnak elemi érdeke, hogy rendezett, erős kapcsolata legyen Németországgal. A külpolitika nem lehet sértődöttségek és személyes rokonszenvek foglya.

Csakhogy Berlinben nem mindenben volt egyetértés. Ukrajna támogatása, az uniós költségvetés és az európai biztonság kérdésében komoly érdekellentétek maradtak.

És pontosan itt kezdődik a kormányzás valódi próbája.

Nem az számít, hány percig tartott a kézfogás. Nem az, ki nézett az órájára, és ki mosolygott többet. Hanem az, hogy a tárgyalóasztal mellett kiállunk-e a magyar érdekek mellett, és az ott születő döntéseknek milyen ára lesz az itthon élők számára.

Mert a nemzeti érdek nem változik attól, hogy a miniszterelnököt Orbán Viktornak vagy Magyar Péternek hívják.

A felelősség nem tűnik el a hatáskörök között

Itthon közben folytatódott az ügynökakták körüli botrány.

A nyilvánosságra hozott adatbázisban hibás adatok jelentek meg. Emberek neve került olyan összefüggésbe az állambiztonsági múlttal, amely alkalmas lehetett arra, hogy a becsületüket és jó hírnevüket sértse. A hibákat az illetékesek elismerték, bocsánatkérés is történt.

Tarr Zoltán miniszter ugyanakkor úgy nyilatkozott, személyesen nem érez felelősséget, mert az adatbázis kezelése nem tartozott a hatáskörébe.

Lehet jogi értelemben hatásköröket magyarázni. Sőt, kell is. A miniszter nem felelhet személyesen minden informatikai hibáért, ahogyan egy intézmény vezetőjének felelőssége sem állapítható meg pusztán azért, mert a neve szerepel a szervezeti ábrán.

De van itt valami, amit politikai felelősségnek neveznek.

Ez nem azonos a büntetőjogi felelősséggel. Nem is automatikus bűnösség. Hanem annak belátása, hogy ha az állam működése embereknek okoz kárt, akkor a hatalom képviselőinek nem elég azt elmagyarázniuk, miért nem ők tehetnek róla.

Azt is meg kell mondaniuk, hogyan teszik jóvá.

Egy ember becsületét nem lehet egy újabb közleménnyel helyreállítani. A Google találatai nem kérnek bocsánatot. A képernyőfotók nem tűnnek el attól, hogy valaki utólag elismer egy hibát.

Aki egyszer ártatlanul ügynökként kerül a nyilvánosság elé, annak a neve mellett még hosszú ideig ott maradhat a gyanú.

Ezt kellene megértenie mindenkinek, aki közhatalmat gyakorol.

A múlt sem ad felmentést

Szerdán Varga Judit volt igazságügyi miniszter állt a végrehajtási visszaéléseket vizsgáló parlamenti bizottság elé.

Tagadta, hogy köze lett volna a Schadl–Völner-ügyhöz, és számon kérte azokat, akik szerinte alaptalanul hozták összefüggésbe a korrupciós botránnyal.

A tisztességes eljárás és az ártatlanság vélelme őt is megilleti. Ahogy mindenki mást.

Csakhogy a meghallgatásnak volt egy ennél fontosabb kérdése is: hogyan működhetett az állami végrehajtás rendszere úgy, hogy súlyos visszaélések gyanúja merült fel benne?

Ki ellenőrizte? Ki látta a problémákat? Ki kapott jelzést, és mit kezdett vele?

Ezekre nem válasz a politikai ellenfél hibáinak felsorolása.

De az sem válasz, hogy valaki nem tudott arról, mi zajlik az általa vezetett szervezetben.

A tudatlanság kizárhat bizonyos személyes jogi felelősséget. A vezetői felelősség kérdését azonban önmagában nem zárja le.

És itt már nem a Fideszről vagy a Tiszáról beszélünk.

Hanem arról a magyar politikai kultúráról, amelyben a hatalom megszerzése mindig történelmi küldetés, a hibákért viselt felelősség viszont rendre valaki más feladata.

A gyerekeknek nincs idejük kivárni a politikai viták végét

Van azonban valami, ami mindennél fontosabb.

A gyermekvédelem.

A magyar államnak nemcsak joga, hanem elemi kötelessége megvédeni azokat, akik nem képesek megvédeni magukat. Nem számít, melyik kormány alatt keletkezett egy probléma, és az sem, melyik párt képviselője beszél róla hangosabban.

Egy bántalmazott gyermeknek nem vigasz, hogy a mostani kormány az előzőre mutogat. Ahogyan az sem, hogy az előző kormány támogatói szerint az új vezetés sem végzi jobban a dolgát.

Neki biztonság kell.

Nem jövőre. Nem egy újabb vizsgálóbizottság jelentése után. Most.

Lehet törvényeket módosítani, intézményeket átszervezni, programokat hirdetni. Ezekre szükség is lehet. De mindez semmit sem ér, ha a gyermek, akit védeni kellene, továbbra is magára marad.

Keresztény emberként különösen nehéz szó nélkül elmenni emellett.

Mert a gyermekek védelme nem kampánytéma. Nem kommunikációs lehetőség. Nem valamelyik párt erkölcsi tulajdona.

Hanem kötelesség. Olyan kötelesség, amely alól sem a hatalom, sem a politikai hovatartozás nem ad felmentést.

Nem újabb megváltókra van szükség

A magyar közélet egyik legnagyobb baja, hogy minden politikai korszak szeretné elhitetni velünk: vele kezdődik a történelem.

A régiek mindent elrontottak, az újak majd mindent helyrehoznak.

Aztán telnek a hónapok, és kiderül, hogy a hatalom természete nem változott meg attól, hogy új emberek ülnek a bársonyszékekben.

Ugyanúgy kényelmetlenek a kérdések. Ugyanúgy bosszantó a kritika. Ugyanúgy könnyebb a politikai ellenfelet hibáztatni, mint kimondani: ezt elrontottuk.

Pedig a tisztességes kormányzás nem tévedhetetlenséget jelent.

Hanem azt, hogy a hibának van következménye. Hogy az állam nem hagyja magára azt, akinek kárt okozott. Hogy a vezető nemcsak akkor áll a szervezete élén, amikor sikerekről kell beszámolni.

És hogy az igazság nem attól függ, éppen ki van hatalmon.

Egy ország nem attól lesz jobb hely, hogy az egyik politikai tábor végre legyőzi a másikat. Hanem attól, hogy a polgárai biztonságban élhetnek, bízhatnak az intézményeikben, és tudják: ha igazságtalanság éri őket, nem maradnak egyedül.

Ezért volt fontos ez a hét.

Mert a berlini diplomácia, az ügynökakták botránya, a végrehajtási ügy és a gyermekvédelem látszólag különböző történetek.

Valójában ugyanoda vezetnek.

Ahhoz a kérdéshez, hogy a hatalom önmagát akarja-e megvédeni, vagy azokat, akik rábízták az országot.

Péntek van.

A politikusok lassan lezárják a hetet. Jönnek az összefoglalók, a győzelmi jelentések, az újabb üzenetek.

De azoknak az embereknek, akiket igazságtalanság ért, nem ér véget péntek délután a történet.

Ők hétfőn is ugyanazokkal a gondokkal ébrednek.

És amíg a hatalom erre nem tud tisztességes választ adni, addig nem az a legfontosabb kérdés, ki nyerte a hetet.

Hanem az, hogy ki vállalja végre a felelősséget.