Már az első kanál levesnél tudni lehetett, hogy aznap nem lesz béke az ebédlőben. A grízes tészta ugyanis nem egyszerűen étel volt, hanem állásfoglalás. Az egyik tábor már előre örült neki, a másik értetlenül nézte, hogyan lehet egy tányérnyi pirított darát ebédnek nevezni. Aztán megérkezett a baracklekvár, és többnyire minden eldőlt.

A menzás grízes tészta nem akart szép lenni. Halványbarna volt, néha kissé száraz, máskor a dara apró csomókban kapaszkodott a tésztára. A tetejére került egy kanál lekvár, amely vagy sűrűn megült a közepén, vagy lassan szétfolyt az egész tányéron. Ha szerencsénk volt, még porcukrot is kaptunk hozzá. Ha nagyon nagy szerencsénk volt, repetát.

Az igazi művelet azonban csak ezután kezdődött. Voltak, akik azonnal összekeverték az egészet, és néhány mozdulattal rózsaszínű masszát készítettek belőle. Mások gondosan beosztották a lekvárt, hogy minden falatra jusson egy kevés. A rutinosak először a szárazabb széleket ették meg, és a végére hagyták a lekváros közepét. Ők már gyerekként is tudtak valamit az élet fontos dolgairól.

Nem volt benne semmi különleges – talán éppen ezért szerettük

A grízes tészta azokból az időkből maradt velünk, amikor egy ételnek még nem kellett különlegesnek látszania ahhoz, hogy örüljünk neki. Nem volt rajta csokoládéforgács, gyümölcshab vagy karamellizált díszítés. Tészta volt, búzadara, egy kevés cukor és baracklekvár.

Mégsem volt mindegy, hogyan készült. A dara könnyen odaégett, a tészta könnyen összeragadt, és ha a kettő aránya elcsúszott, az eredményből gyorsan fűrészporos emlék lett. A jó grízes tészta viszont könnyű maradt, a pirított dara egyenletesen bevonta, a lekvár savanykás édessége pedig életet vitt az egészbe.

Otthon persze mindenki másképp ette. Volt, ahol szilvalekvár került rá, máshol fahéjas porcukor, de a menzán többnyire a jellegzetes baracklekvár várta, hogy összekeverjük a tésztával. Nem feltétlenül tudtuk, hány százalék gyümölcsöt tartalmazott. Őszintén szólva nem is érdekelt bennünket.

Ebéd vagy desszert?

A kérdést valószínűleg soha nem sikerül végleg eldönteni. Leves után főételként kaptuk, mégis édes volt. Ugyanabba a különös menzás családba tartozott, mint a mákos tészta, a darás metélt vagy a lekváros bukta: azok az ételek, amelyek mellett egy gyerek sem kérdezte meg, hol marad a hús.

Talán éppen ez adta a varázsát. Egy hétköznapi ebéd közepén hirtelen valami olyasmit ehettünk főételként, amit máskor inkább jutalomnak tekintettünk. A felnőttek ma már vitatkozhatnak a szénhidrátról, a cukorról és a tápértékről, de gyerekként csak azt tudtuk: ma grízes tészta van, tehát nincs nagy baj a világban.

Grízes tészta baracklekvárral, ahogy régen készült

Hozzávalók

• 40 dkg szélesmetélt

• 15 dkg búzadara

• 3 evőkanál olaj

• körülbelül 2,5 dl víz

• 1 csipet só

• porcukor ízlés szerint

• baracklekvár a tálaláshoz

Elkészítés

Az olajat melegítsük fel egy nagyobb serpenyőben, majd szórjuk bele a búzadarát. Közepes lángon, folyamatos keverés mellett pirítsuk aranybarnára. Nem érdemes magára hagyni, mert sokáig úgy tűnik, hogy semmi sem történik, aztán néhány pillanat alatt megég.

Amikor a dara szép színt kapott, óvatosan öntsük fel a vízzel, adjunk hozzá egy csipet sót, majd fedjük le. Kis lángon hagyjuk megduzzadni, közben egyszer-kétszer keverjük át villával, hogy morzsás maradjon.

A tésztát főzzük ki enyhén sós vízben, szűrjük le, majd forgassuk össze a pirított darával. Tálaláskor szórjuk meg porcukorral, és adjunk hozzá bőségesen baracklekvárt.

A „bőségesen” ebben a receptben nem pontatlanság, hanem a siker egyik legfontosabb feltétele.

Azt pedig mindenki maga döntse el, hogyan eszi: gondosan beosztva, teljesen összekeverve, vagy úgy, hogy az utolsó falatra maradjon a legtöbb lekvár. Ebben a vitában már a menzaasztalnál sem született megegyezés.