Nehezen tanult, alig boldogult a latinnal, és a szemináriumban is komoly kétségek merültek fel az alkalmasságával kapcsolatban. Nem volt különösebben művelt, nem rendelkezett tekintélyt sugárzó fellépéssel, és nem tartozott korának nagy szónokai közé.

Isten azonban nem önéletrajzot olvasott, hanem a szívét.

Titokban tanulta a hitet

Jean-Marie Vianney 1786-ban, Lyon közelében, földműves családban született. Gyermekéveire rányomta bélyegét a francia forradalom egyházellenes időszaka.

Tizenegy évesen éjszakánként járt hittanórákra. Elsőáldozására nem templomban, hanem titokban, egy pajtában került sor. A családnak szüksége volt a munkájára, ezért rendszeres oktatásban alig részesülhetett.

Amikor később papnak készült, mindez súlyos hátrányt jelentett. Latintudása gyenge volt, a tananyagot nehezen jegyezte meg. Felszenteléséhez végül egy őt jól ismerő pap támogatása és közbenjárása is kellett.

Huszonkilenc éves volt, amikor áldozópappá szentelték.

Hatvan család és egy poros út

1818-ban Ars plébánosává nevezték ki. A faluban mindössze hatvan család élt, vallási élete pedig szinte teljesen kihunyt.

Vianney gyalog érkezett, maga mögött húzva kevés bútorát egy kézikocsin. Amikor elérte a falu határát, letérdelt a porban, és imádkozott.

Nem érkezett nagy programmal. Nem állt mögötte kommunikációs csapat, intézményrendszer vagy befolyásos támogatói kör.

Elkezdte tenni azt, amit papként rábíztak.

Misézett. Imádkozott. Tanított. Felkereste az embereket. Mindenét szétosztotta a szegények között. Ami értékesebb ajándékot kapott, azt rendszerint eladta, az árát pedig továbbadta a rászorulóknak.

A változás nem egyik napról a másikra történt. Vianney azonban nem azonnali sikert várt. Nem sértődött meg az emberek közönyén, és nem kezdett új, kényelmesebb helyet keresni magának.

Ott maradt.

Európa Ars felé indult

Hamarosan híre ment annak, hogy az egyszerű arsi plébános különleges érzékkel érti meg az emberek lelki terheit.

Egyre többen érkeztek hozzá gyónni. Először a környező falvakból, később Franciaország távolabbi részeiből és egész Európából. A környéken külön kocsijáratokat szerveztek a zarándokok szállítására.

Vianney olykor napi 16–18 órát töltött a hideg gyóntatószékben. Az emberek napokig várakoztak, hogy sorra kerülhessenek. Élete végén évente már közel százezren keresték fel Ars-t. Magyar Kurír

Nem azért mentek hozzá, mert látványos ígéretekkel várta őket. Azért, mert érezték: ez az ember nem fölöttük áll, hanem valóban értük van jelen.

Nem a gyengesége ellenére

Vianney történetét gyakran úgy meséljük el, mintha Isten a gyengeségei ellenére használta volna őt.

Talán pontosabb úgy fogalmazni: Isten éppen azokon keresztül tette hitelessé.

A pap, akinek nehezen ment a tanulás, nem tudásával akarta lenyűgözni az embereket. Aki egész életében alkalmatlannak érezte magát, nem saját nagyságát hirdette. Mivel ismerte a gyengeséget, nem botránkozott meg mások elesettségén.

Nem pozíciót épített. Jelen volt.

Nem uralkodni akart a rábízottakon. Hazavezetni próbálta őket.

A hitelesség nem rang

Vianney Szent János 1859. augusztus 4-én halt meg. X. Piusz pápa 1905-ben boldoggá, XI. Piusz 1925-ben szentté avatta, négy évvel később pedig a plébánosok védőszentjévé nyilvánította.

Élete ma is kényelmetlen kérdést tesz fel:

Mi mit teszünk azon a helyen, amelyet Isten ránk bízott?

A látványos lehetőségre várunk, vagy elkezdjük a munkát ott, ahol vagyunk? Folyton a körülményeket hibáztatjuk, vagy megpróbálunk hűségesek maradni akkor is, amikor senki nem tapsol?

A világ szereti összekeverni a tekintélyt a pozícióval, a hitelességet a diplomával, a szolgálatot pedig a láthatósággal.

Vianney Szent János élete mást bizonyít. Egy elfeledett faluban is megváltozhat a világ, ha valaki nem fut el onnan, ahová Isten állította.