Van abban valami felszabadító, amikor egy hatalomváltás után kinyílnak a fiókok.

Előkerülnek szerződések, számlák, utazások, támogatások, kinevezések, régi megállapodások, és végre olyan kérdéseket is fel lehet tenni, amelyekre korábban legfeljebb vállvonogatás volt a válasz: mire ment el a közpénz, ki döntött róla, mi alapján, és volt-e olyan rendszer, amelyben a politikai közelség többet ért a teljesítménynél.

Ezeket a kérdéseket fel kell tenni.

Ha szabálytalanság történt, vizsgálják ki. Ha bűncselekmény gyanúja merül fel, járjon el a hatóság. Ha valaki indokolatlanul költötte az adófizetők pénzét, magyarázza meg, ha pedig minden törvényes és indokolt volt, mondják ki azt is.

Az elszámoltatás egy demokráciában nem bosszú, hanem normális működés.

Csakhogy előbb-utóbb eljön az a pont, amikor a választót már kevésbé érdekli, mit talált az új kormány az előző íróasztalának fiókjában, mint az, hogy mit csinál a sajátjánál.

Magyarország lassan ehhez a ponthoz érkezik.

Az első hónapok természetesen az örökség felméréséről is szólnak. Egy új kabinetnek tudnia kell, milyen állapotban veszi át az országot, milyen szerződések kötik, hol vannak pénzügyi kockázatok, mely intézmények működnek rosszul, mit kell azonnal megváltoztatni.

Csakhogy az örökség nem lehet korlátlan ideig magyarázat mindenre.

Mert miközben zajlanak az átvilágítások, az ember reggel ugyanúgy felkel, elviszi a gyerekét iskolába, időpontot próbál szerezni az orvoshoz, bemegy dolgozni, tankol, bevásárol, fizeti a hitelét, este pedig megnézi, mennyi maradt a hónapból. Őt egy idő után már nem az érdekli, melyik miniszter mit rontott el három évvel ezelőtt, hanem az, hogy holnap jobb lesz-e.

És ez kegyetlenül egyszerű mérce.

Működik-e a gyermekvédelem? Van-e orvos? Milyen az iskola? Meg lehet-e fizetni az energiát? Kiszámítható-e egy vállalkozás következő éve? Jár-e a vonat? Mennyit ér a fizetésünk? Ha pedig bajba kerülünk, működik-e az állam akkor is, amikor nem sajtótájékoztatót kell tartania, hanem segítenie?

Ezekre már nem lehet kizárólag azzal válaszolni, hogy az előző kormány mit hagyott maga után.

Persze egyetlen kormány sem üres országot kap. Vannak korábbi adósságok, rossz beruházások, elrontott intézmények, hosszú távú szerződések és évtizedes problémák, amelyeket néhány hónap alatt képtelenség megoldani.

Csakhogy aki kormányzásra vállalkozott, tudta, hogy ezt az országot kapja.

Éppen ezért választották meg.

Nem azért, hogy elmondja, miért nehéz, hanem azért, hogy nekikezdjen.

Ráadásul az elszámoltatás és a kormányzás nem egymás alternatívája. Egy működő államnak egyszerre kell feltárnia a múlt szabálytalanságait és működtetnie a jelent. Nem kell választani aközött, hogy megvizsgáljuk a korábbi közpénzköltéseket vagy rendbe tesszük a gyermekvédelmet. Egy kormánynak mindkettő a dolga.

A veszély ott kezdődik, amikor az elszámoltatásból politikai üzemmód lesz.

Az átvilágítás ugyanis látványos. Van benne név, összeg, dokumentum, felelős, konfliktus, felháborodás, és szinte minden napra jut belőle egy történet, amely megmutatja, milyen volt az előző rendszer.

A kormányzás ennél jóval hálátlanabb műfaj.

Kórházi várólistát csökkenteni unalmasabb, mint milliárdos szerződést lobogtatni. Gyermekvédelmi szakembereket megtartani nem lesz virális videó. Egy vasútvonal pontos működéséből nem lehet politikai ellenséget faragni, egy vállalkozás számára kiszámítható szabályozás pedig többnyire akkor sikeres, ha nincs belőle hír.

Csakhogy végül ezekből áll össze egy ország.

És ezekből áll majd össze az új kormány mérlege is.

Van azonban ennél fontosabb kérdés is: a mérce visszafelé működik-e?

Ha ma jogosan követeljük, hogy lássuk az előző kormány szerződéseit, akkor holnap a mostaniét is látnunk kell. Ha ma probléma, hogy közpénzek felhasználását nem lehetett megfelelően ellenőrizni, ugyanez négy év múlva sem válhat államtitokká. Ha ma egy miniszternek meg kell indokolnia egy drága döntést, a jelenlegi miniszternek is meg kell majd indokolnia a sajátját.

Különben nem rendszert változtatunk.

Csak lakókat.

Az elszámoltatás valódi próbája ezért nem az, milyen mélyre ásunk az előző kormány múltjában, hanem az, hogy építünk-e olyan szabályokat, amelyek később bennünket is ugyanilyen szigorúan korlátoznak.

Ez már sokkal nehezebb.

A hatalom ugyanis szeret átláthatóságot követelni attól, akit leváltott, és jóval kevésbé szeret átlátható lenni akkor, amikor már ő ül az asztal másik oldalán.

Pedig itt válik el az elszámoltatás a bosszútól, a reform a szerepcserétől, a rendszerváltás a puszta kormányváltástól.

Nem az bizonyítja egy új rendszer különbözőségét, hogy több ügyet tár fel a régiből.

Hanem az, ha önmagának is kevesebbet enged meg.

És előbb-utóbb el kell engedni azt a politikai kényelmet is, amelyet az előző kormány folyamatos jelenléte jelent, mert egyszer eljön az első költségvetés, amely már a sajátunk, az első rossz kinevezés, amelyet már mi tettünk, az első beruházás, amelyet már mi terveztünk, az első válság, amelyben már a mi döntésünkön múlik, mi történik.

Akkor már nem az lesz a kérdés, kitől mit örököltünk.

Hanem az, mit kezdtünk vele.

A múltat fel kell tárni, a felelősséget meg kell állapítani, a közpénzzel pedig el kell számolni.

De nem azért választunk kormányt, hogy megmondja, ki rontotta el tegnap.

Hanem azért, hogy tudja, mit kell csinálni holnap.

Az országot át lehet világítani. De utána fel is kell kapcsolni a villanyt.