A sírokra vitt virág, a meggyújtott mécses segít emlékezni, elcsendesedni, elviselni a hiányt. De ki vár most hiába egy hívásra, egy válaszra, egy újra elhalasztott látogatásra? A halottak emlékének jár a tisztelet, az élőknek pedig a figyelem – amíg még érezhetik, hogy fontosak valakinek.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Ezekben a napokban megtelnek a temetők. Friss virág kerül a vázákba, lekerülnek az elszáradt levelek a sírokról, estére apró fények rajzolják ki a parcellákat. Van, aki hosszasan időzik egy név előtt, más megigazítja a koszorú szalagját, aztán csendben továbbindul. Kívülről alig látszik, ki mit hozott magával: hálát, fájdalmat, egy évtizedek óta őrzött emléket vagy egy mondatot, amelyet már nincs kinek elmondania.
A megemlékezésnek helye és értelme van. Egy gondosan kiválasztott virágban szeretet lehet, a gyertya meggyújtásában ima, a sír rendbetételében gondoskodás. A mozdulatok kapaszkodót adnak ott, ahol a veszteségen már semmilyen cselekedet nem változtat. Segítenek kifejezni azt, amire nehéz szavakat találni.
Mégis felmerül egy kényelmetlen kérdés: jutott-e ebből a gondoskodásból akkor is, amikor az, akinek ma virágot visznek, még várhatta a látogatást?
Amikor még felvehette a telefont. Amikor még elmondhatta, hogy fáj a lába, rosszul aludt, vagy egyszerűen hosszúnak érezte a délutánt. Amikor egy közös ebédhez nem kellett volna ünnep, és egy beszélgetésnek még lehetett volna folytatása.
Az emberi kapcsolatok ápolásához idő kell. Olykor türelem is: az idős szülő vagy nagyszülő ugyanazt a történetet meséli el, rosszkedvű, panaszkodik, vagy éppen akkor szeretne beszélgetni, amikor a gyereke, az unokája siet. Könnyű későbbre tenni a hívást, a látogatást, a kibékülést. Hiszen lesz még hétvége, nyugodtabb időszak, alkalmasabb pillanat. A halogatás ritkán tűnik végleges döntésnek. Többnyire csak utólag derül ki, hogy az volt.
A halál után aztán néha olyan sürgőssé válik minden, ami előtte hosszú ideig várhatott. El kell intézni, meg kell rendelni, oda kell érni. Fontos lesz a koszorú mérete, a szalag felirata, a búcsúztatás minden részlete. Mintha a gondosan megszervezett búcsúval rendezni lehetne azt is, ami a kapcsolatból elmaradt.
Pedig az elmulasztott jelenlétet nem lehet utólag megrendelni.
A képmutatás ott kezdődik, ahol a látványos kegyelet az életében megtagadott törődést próbálja elfedni. Ahol fontosabb, hogy a külvilág lássa a ragaszkodást, mint amilyen fontos maga az ember volt, amikor még szüksége lett volna rá. A drága koszorú ilyenkor legfeljebb a gyászoló képét szépítheti meg. Az elhunyt magányán már nem enyhít.
Ezt azonban nem lehet a temetőkapuból megítélni. Aki ritkán jár ki, szerethetett mélyen, és aki minden héten friss virágot visz, hosszú éveken át is ápolhatta azt, akit elveszített. Vannak távolságok, betegségek, és vannak olyan családi történetek, amelyekből csak néhány felszíni részlet látható. A gyász külső formája senkinek sem ad biztos tudást egy másik kapcsolatáról.
A kérdést ezért mindenkinek a saját életében érdemes feltennie. Ki az, akit folyton későbbre halaszt? Kinek az üzenetére nem válaszolt? Kiről tudja, hogy örülne egy látogatásnak, mégis újra elmarad az indulás?
A szeretet a hétköznapokban kap tartalmat. Abban, hogy valakit végighallgatnak. Hogy észreveszik a fáradtságát. Hogy megkérdezik, mire van szüksége, és a választ is megvárják. Egy hazafelé elintézett bevásárlás, egy kórházi látogatás, egy megtartott ígéret aligha látványos. Annak azonban, aki kapja, sokat jelenthet.
A szeretet persze nem követelheti a bántás eltűrését, és nem tesz minden megromlott kapcsolatot helyrehozhatóvá. De ahol még van kölcsönös jó szándék, ott érdemes vigyázni arra, hogy a mindennapi sietség ne számolja fel lassan a közelséget.
Mindenszentek és halottak napja alkalmat adhat erre a számvetésre is. A temető csendjéből hazatérve még fel lehet hívni valakit. Meg lehet beszélni egy találkozót, ki lehet mondani egy köszönetet, el lehet kezdeni egy régóta halogatott beszélgetést. Nem kell hozzá emelkedett mondat. Sokszor elég annyi: mikor érsz rá, szeretnélek látni.
A halottak emlékének jár a tisztelet. Az élőknek pedig jár a figyelem addig, amíg még megélhetik, hogy fontosak valakinek.
A sírra vitt virágnak megvan a maga helye. De jusson belőle arra az asztalra is, amelynél még ül valaki, aki örülni tud neki.
Embernek maradni azt is jelenti, hogy túl tudunk lépni a saját kényelmünkön, és másoknak is hagyunk teret élni. A gondoskodás nem maradhat mindig egyetlen ember terhe: annak is szüksége van figyelemre és segítségre, akire mindenki számít.
„Majd megtudod. Remélem, te is meg fogsz öregedni!” – mondta egy bölcs nagymama.
Kemény mondat, de ott van benne a vágy, hogy a fiatalabb megértse: az időskorral járó lassúság, az ismétlődő történetek, a segítségigény egyszer az ő életének is része lehet. Aki ma türelmetlenül nézi mindezt, később maga is várhat egy hívásra, egy látogatásra, egy kis türelemre. Jó volna, ha ehhez a belátáshoz nem kellene megöregedni.
