Több mint harminc év, két ország és két egészen különböző történet. Az egyik egy somogyi faluban kezdődött egy árokba borult kamionnal, a másik egy telefonhívással a horvátországi tűzvész idején. Van azonban valami, ami összeköti őket: egyik történetben sem beszéltek az emberek közös nyelvet. A legfontosabbat mégis pontosan értették.
Hetediknap a Google Keresőben
Kérjük állítsa be, hogy a hetediknap.hu mindenképpen megjelenjen a találatai közt!
Egy születendő gyermek híréhez sem kellettek szavak
Valamikor a '90-es évek elején, amikor a szomszédos Jugoszláviában már háború dúlt, egy macedón sofőr balesetet szenvedett egy somogyi faluban. Kamionja az árokba borult, ő pedig egyszer csak ott találta magát egy idegen országban, idegen emberek között.
Egy helybéli család nyitotta meg előtte az otthonát. A férfi náluk töltötte az éjszakát, együtt ültek asztalhoz. Egyetlen közös nyelvük sem volt, így a szavak helyett maradtak a mozdulatok, a tekintetek és a gesztusok. Sikerült megértetnie velük, hogy odahaza a felesége gyermeket vár.
A férfi, aki befogadta a kamionost, egész életében segített annak, akit bajban talált. Felesége ebben mindig társa volt. Ha valakinek támogatásra volt szüksége, nem hezitáltak. Hol egy lerobbant autó mellett maradt nő került az útjukba, hol egy másik idegen, aki történetesen az ő falujukban jutott bajba.
Ezúttal egy macedón férfi.
A sokgyermekes családban volt egy kislány is, akinek megőrizték a kinőtt ruháit. Összeszedték mindazt, ami még megvolt, és odaadták a kamionosnak, hogy vigye haza a születendő gyermekének. Nem tudták, szüksége van-e rájuk. Nem is ezért adták. Egyszerűen örömet akartak szerezni egy ismeretlen családnak, valahol messze.
A férfi később többször visszatért hozzájuk. Közös nyelvük akkor sem lett. De talán már nem is hiányzott.
Évtizedekkel később, Omisban
Sok évvel később, egészen más körülmények között egy magyar pár Omisban ismerte meg Tatjanát. Az asszony volt a vendéglátójuk.
Nem történt semmi rendkívüli, mégis megmaradt bennük az emléke. Tatjana olyan természetes kedvességgel és figyelemmel fordult feléjük, amelyet az ember egy nyaralás után sem felejt el olyan könnyen. Hazajöttek, teltek az évek, de időnként még eszükbe jutott az asszony az Adria partjáról.
Aztán jöttek a horvátországi tűzvész hírei. Képek a lángokról, a pusztításról, az otthonaikat elhagyó emberekről, és eszükbe jutott Tatjana. Nem tudták, mi van vele. Biztonságban van-e, megvan-e még az otthona, egyáltalán elérhető-e. Felhívták.
„Megvagyok”
A pár és Tatjana nem beszélt közös nyelvet. Ahogy évtizedekkel korábban a somogyi család és a macedón kamionos sem. Hárman voltak a telefon két végén, és megpróbálták megérteni egymást. Nem születtek hosszú mondatok. Nem lehetett részletesen elmesélni, mi történt. Néhány szó azonban átjutott egyik oldalról a másikra.
Nincs víz. Megvagyok. Katasztrófa van. Házak semmisültek meg.
Ennyi is elég volt ahhoz, hogy értsék, milyen súlyos a helyzet. Aztán nekik is volt valami, amit mindenképpen el akartak mondani. Nem tudtak hozzá hosszú mondatot formálni azon a nyelven, amelyet Tatjana megértett volna. Végül nem is kellett.
Szeretünk.
Ezt megértette.
