Még el sem kezdődött a találkozó, de lassan mindenki tudja, mit jelent.

Magyar Pétert ma fogadja XIV. Leó pápa a Vatikánban, a miniszterelnök ezt követően a Szentszék diplomáciai vezetésével is tárgyal, Magyarországon azonban már jóval az első kézfogás előtt megindult az értelmezés: ki mit olvas majd ki a fotókból, kinek jelent politikai sikert az audiencia, kit igazol a találkozó, és ki lesz az, aki néhány órával később elmagyarázza, hogy az egész valójában semmit sem jelent.

Pedig talán éppen itt kellene megállni.

A Vatikán nem kampányszínpad, a pápa pedig nem politikai díszlet, akit oda lehet állítani valamelyik magyar párt mondata mögé felkiáltójelnek.

XIV. Leó nem azért fogadja Magyar Pétert, hogy beleszóljon a magyar belpolitikába, nem azért ül le vele, hogy bizonyítványt állítson ki a kormányról, és a majdani közös fénykép sem politikai támogatói nyilatkozat. Egy pápai audiencia diplomáciai és egyházi esemény, amelynek lehet politikai jelentősége, lehet súlya, üzenete és következménye, de nem felkenés, ahogyan nem is kiközösítés.

Ezt jó lenne mindkét oldalon megérteni.

A kereszténység nem fér bele egy pártlogóba

Magyarországon különös képességet fejlesztettünk ki arra, hogy még a hitet is belpolitikai koordináták között próbáljuk elhelyezni, mintha Jézus tanítását fel lehetne rajzolni egy pártpreferencia-grafikonra, majd elégedetten megállapítani, melyik oldalnak hány százalék jutott belőle.

Csakhogy nem lehet.

XIV. Leó beszél az emberi méltóságról, a békéről, a szegényekről, a menekültekről, a családról, a technológia felelősségéről és az élet védelméről; lehet ezekkel egyetérteni, lehet vitatkozni a következtetésekkel, politikai programokat is lehet melléjük tenni, de aki csak azokat a pápai mondatokat hallja meg, amelyek kényelmesen beleférnek a saját politikai világképébe, az egy idő után már nem a pápát hallgatja.

Hanem önmagát.

És talán ez a baj akkor is, amikor egy pápai találkozóból azonnal azt akarjuk megtudni, ki nyert vele idehaza, mert miközben azon vitatkozunk, vajon XIV. Leó fogadása politikailag mit jelent Magyar Péternek, könnyen elfelejtjük, hogy a pápa nem a magyar pártpolitika szereplője, a Vatikán pedig nem azért létezik, hogy négyévente igazolja vagy cáfolja valamelyik budapesti politikai tábor önképét.

Mindszenty nem ajándéktárgy

Különösen érdekes ezért az a két ajándék, amelyet Magyar Péter ma XIV. Leónak visz: XII. Piusz pápa 1956. november 10-én elmondott rádióbeszédének díszes átiratát, valamint Mindszenty József bíboros emlékiratainak 1974-es New York-i kiadását.

Jó választás.

De súlyos választás is.

Mert Mindszenty nem dekoráció, nem politikai háttérkép, és nem történelmi név, amelyet oda lehet tenni egy jól sikerült vatikáni fénykép mellé; mögötte börtön, üldöztetés, diktatúra, magány, hit és személyes szenvedés áll, ahogyan 1956 mögött sem évfordulós beszédek, koszorúk és nemzeti színű grafikák vannak, hanem halottak, bebörtönzött emberek, szétlőtt utcák, elmenekült családok és egy ország, amely néhány napra elhitte, hogy visszakaphatja a szabadságát.

Ha ezeket a jelképeket bevisszük a politikába, jogunk van hozzá.

De akkor a súlyukat is el kell bírni.

Mindszenty történetéből ugyanis nehéz csak azt a részt kiválasztani, amelyik éppen jól mutat a fényképen, mert az ő története minden hatalom számára ugyanazt a kellemetlen kérdést teszi fel: mi történik akkor, amikor a lelkiismeret nemet mond annak, amit a hatalom elvár tőle?

Ez már kevésbé kényelmes mondat.

Nem az számít, ki hányszor mondja ki, hogy keresztény

A magyar közéletben az elmúlt években túlságosan gyakran vált a kereszténység politikai önmeghatározássá, ezért az egyik oldal lassan birtokolni kezdte, a másik pedig éppen emiatt kezdett gyanakodva nézni rá, mígnem eljutottunk odáig, hogy egy templom, egy kereszt vagy egy pápai találkozó láttán is az az első kérdésünk: kinek használ ez politikailag?

Pedig talán nem ez a kérdés.

Nem attól lesz valaki keresztény, hogy hányszor mondja ki ezt a szót egy beszédben, ahogyan attól sem lesz kevésbé az, hogy politikailag máshová tartozik, mert a kereszténység mércéje ennél sokkal kényelmetlenebb: mit teszünk a gyengével, hogyan bánunk azzal, aki nem közénk tartozik, mire használjuk a hatalmat, hogyan beszélünk az ellenségünkről, mit teszünk akkor, amikor senki nem lát bennünket, és ugyanazzal a mércével mérjük-e a sajátjainkat, mint azokat, akiket nem szeretünk.

Ezekre nincs pártlogóval ellátott válasz.

Éppen ezért a mai találkozó után sem azt kellene számolgatnunk, hány másodpercig tartott a kézfogás, mennyire mosolygott a pápa, ki állt közelebb a fényképen, vagy melyik mondatot lehet este ráírni egy Facebook-kártyára.

Azt kellene megnézni, miről beszéltek.

Néhány óra múlva megérkeznek a képek

Magyar Péter és XIV. Leó kezet fog majd, leülnek egymással szemben, beszélgetnek, átadják az ajándékokat, elkészülnek a hivatalos fényképek, aztán a képek pillanatok alatt eljutnak Magyarországra, ahol szinte azonnal elkezdődik az, amihez mi különösen értünk: a jelentésük politikai szétszerelése és újra összerakása.

Lesz, aki azt mondja majd, lám, a pápa fogadta Magyar Pétert, tehát támogatja.

Lesz, aki azt mondja, ugyan már, a pápa mindenféle állam- és kormányfőt fogad, tehát az egésznek semmi jelentősége.

Mindkettő lehet ugyanannak a reflexnek a két oldala.

A találkozó jelentőségét ugyanis nem az dönti el, milyen politikai feliratot ragasztunk a fényképre, hanem az, miről beszéltek, mit közöl róla a Szentszék, mit mond a magyar fél, és következik-e belőle bármi a magyar–vatikáni kapcsolatokban.

Addig pedig egy audiencia az, ami: találkozó a katolikus egyház feje és Magyarország miniszterelnöke között.

Nem kell kisebbíteni.

De nagyobbra festeni sem.

Mert van valami méltatlan abban, amikor a hitből politikai bizonyítékot csinálunk, a kereszténységet saját oldalunk igazolására használjuk, majd minden pápai kézfogásból azt próbáljuk kiolvasni, kinek lett igaza Budapesten.

A pápa nem azért van, hogy igazolja a mi politikai döntéseinket.

A hit pedig végképp nem azért van, hogy igazolja a politikusainkat.

A Vatikán kétezer éves léptékben gondolkodik, a magyar politikai ciklus négy év. Talán már csak ezért sem kellene összekeverni a kettőt.