Vészterhes időket élünk. Szerencsére azonban itt van nekünk a modern kor szuperhőse: a profilkép-forradalmár.

Ha felüti a fejét egy háború, társadalmi vita, természeti katasztrófa vagy bármilyen ügy, amelyhez már elkészült a megfelelő színű keret és hashtag, ő nem habozik. Nem mérlegel, nem kérdez, nem néz utána különösebben semminek. Cselekszik.

Három másodperc alatt lecseréli a profilképét, elhelyezi a zászlót, a szalagot vagy az aktuális jelvényt, megoszt egy más által megírt, lehetőleg kellően felháborodott mondatot, majd elégedetten hátradől.

A világ megmentve. Az erkölcsi kötelesség letudva. A lelkiismeret kipipálva.

Ez a gombnyomásos szolidaritás legnagyobb előnye: nem jár különösebb kockázattal. Nem kell hozzá időt áldozni, pénzt adni, felelősséget vállalni vagy akár csak kényelmetlen helyzetbe kerülni. És ami talán a legfontosabb: mindenki látja.

Mert ugyan mi értelme volna jót tenni, ha arról nem értesül azonnal a teljes ismerősi körünk?

Félreértés ne essék: egy megosztásnak lehet értelme. Felhívhatja a figyelmet egy valódi problémára, segítséget mozgósíthat, embereket kapcsolhat össze. A baj ott kezdődik, amikor a digitális jelvény nem elindítja, hanem helyettesíti a cselekvést. Amikor a részvétből látványelem, az együttérzésből önreklám, az erkölcsi kiállásból pedig közösségi médiás jelmez lesz.

Erkölcsi csillagszóró a kommentmezőben

A jelenség divatos angol neve virtue signaling, magyarul erényfitogtatás. Én inkább erkölcsi csillagszórónak nevezném.

Látványosan szikrázik, mindenki odanéz néhány pillanatra, aztán nem marad utána más, csak egy kis füst és a sötétség.

A digitális nyilvánosság mára hatalmas erkölcsi vásárcsarnokká vált. Itt mindenki kiállítja magáról a bizonyítványt, lehetőleg anélkül, hogy bárki megvizsgálná, mi van a hangzatos mondatok mögött. Nem kell megbocsátani annak, akire haragszunk. Nem kell időt szánni a bajba jutott barátunkra. Nem kell segíteni az idős szülőnek, meghallgatni a magányos embert vagy kiállni valakiért akkor, amikor annak már ára is van.

Elég a megfelelő oldalon felháborodni.

Sőt, egy idő után már az sem elegendő, hogy az ember csendben együttérezzen. Látványosan kell együttéreznie. Határidőre, előírásszerűen, a megfelelő jelszavakkal. Aki nem cseréli le időben a profilképét, nem használja a kijelölt hashtaget, vagy esetleg kérdéseket mer feltenni, az gyanússá válik. Talán nincs is benne elég emberség. Talán titokban a „rossz oldalon” áll.

Így lesz az állítólagos szolidaritásból engedelmességi próba.

A profi lájkbajnok ugyanis nem feltétlenül megoldani akarja a problémát. Sokszor inkább önmagát akarja elhelyezni a morális térképen, természetesen a lehető legmagasabb pontra. Számára a válság díszlet, mások szenvedése pedig háttér a saját erkölcsi nagyszerűségének bemutatásához.

Mindeközben kíméletlenül számonkéri a többieket. Mert a digitális erény egyik furcsa sajátossága, hogy minél kevesebb valódi áldozatot követel a viselőjétől, annál agresszívebben követeli meg ugyanezt a jelképes gesztust mindenki mástól.

A világért aggódunk, a szomszédot nem látjuk

A jelenség igazán akkor válik groteszkké, amikor találkozik a valósággal.

Ott van például a digitális aktivista, aki a bolygó túlsó felén zajló eseményekért vérre menően aggódik. Naponta több bejegyzésben oktatja ki az emberiséget együttérzésből, igazságosságból és helyes gondolkodásból. Pontosan tudja, mit kellene tennie a kormányoknak, az egyházaknak, a nemzetközi szervezeteknek és tulajdonképpen mindenkinek.

Csak azt nem veszi észre, hogy a szomszéd lépcsőházban élő Erzsi néni a negyvenfokos hőségben egyedül cipeli fel a bevásárlását a harmadik emeletre.

Ahhoz ugyanis le kellene tenni a telefont. Át kellene menni. Meg kellene kérdezni, szüksége van-e valamire. Talán még egy palack hideg vizet is vinni kellene neki.

És ezért nem jár ezer lájk.

A valóságos segítségnek többnyire nincs algoritmikus elérése. A csöndes helytállás ritkán lesz felkapott tartalom. Nem lehet vele könnyen erkölcsi pontokat gyűjteni, és az ember neve sem kerül ki tőle fényes betűkkel a képzeletbeli jóságtáblára.

Éppen ezért volna értéke.

Mára sikerült eljutnunk oda, hogy miközben az interneten milliók harcolnak az igazságért, a való életben egyre sivatagosabbá válnak az emberi kapcsolataink. Távoli népekért hullatunk nyilvános könnyeket, de hónapok óta nem kérdeztük meg a saját testvérünktől, hogy van. Felháborodunk az embertelenségen, majd úgy beszélünk a velünk egyet nem értőkkel, ahogyan ember emberrel nem beszélhetne.

Mindent átjár az együttérzés – kivéve azt a néhány métert, amely valóban elválaszt bennünket egymástól.

A gerinc nem profilkép

Mondjuk ki végre: a kattintás önmagában nem teljesítmény. A profilkép cseréje nem hőstett. A kommentmezőben előadott felháborodás pedig még nem gerinc.

A gerinc ott kezdődik, amikor valaki akkor is kimondja az igazat, ha abból személyes hátránya származhat. Nem akkor, amikor a tömeggel együtt skandálja a veszélytelen jelszavakat, hanem akkor, amikor a tömeg hirtelen ellene fordul.

A tartás nem az, hogy az ember minden héten felveszi az aktuális erkölcsi egyenruhát. Hanem az, hogy akkor sem tagadja meg azt, amiben hisz, amikor ezért nem tapsot, hanem támadást kap.

Az emberség pedig nem látványsport. Nem attól válik valódivá, hogy fénykép, bejegyzés és hashtag készül hozzá. Sokkal inkább attól, hogy olyankor is megmarad, amikor senki sem figyel.

A világot soha nem a legjobb profilképkeretek tartották egyben. Hanem azok az emberek, akik névtelenül vittek egy tál ételt a betegnek, felhívták a magányos ismerőst, kiálltak a megalázott mellett, és vállalták az igazságot akkor is, amikor könnyebb lett volna hallgatni.

Az igazság nem lesz igazabb attól, hogy felkapja az algoritmus. A hazugság pedig nem válik erkölccsé attól, hogy millióan osztják meg egyszerre.

A virtuális jelvények mögött ezért időnként érdemes volna megkeresni az embert is. Hátha még ott van.

Mindenki más pedig posztoljon csak nyugodtan tovább.

A valóság megvárja őket – csak közben egyre kevesebben maradnak, akik hajlandók tenni is érte.